LEGNAGYOBB TANANYAG ADATBÁZIS
MAGYARORSZÁGON

Dokument keresése a további nyelveken: SK CZ HU

Összes beszámoló: (5793)

Külföldi nyelvtanfolyamok és középiskolai tanulmányok
Belépés Belépés Regisztráció
Töltse fel munkáját

Beszámoló Az értelmi fogyatékosság fogalma és osztályozása

Küldje el ismerősének Letölteni Hiba jelentése Légy az első, aki hozzászól!

Doplnkové informace o referáte:

Kategória:Egészségtan

Szerző: antiskola@antiskola.eu

Szavak száma:14766

Karakterek száma:107,379

Nyelv:Magyar nyelv

Oldalszám (A4):59.66

Megtekintések / letöltések száma:24805 / 306

Méret:120.24 kB

A fogalom meghatározása
Kevés olyan fogalom van, amely használatának története során annyi lényeges változáson ment volna keresztül és oly sok ellentétes értelmezése alakult volna ki, mint az értelmi fogyatékosság. Mégis annak meghatározása, hogy kit tekintsünk értelmi fogyatékosnak és milyen kritériumok alapján, csak az utóbbi évtizedekben került a tudományos vizsgálódás középpontjába.
Történeti szempontból tekintve az értelmi fogyatékosság és a rendszerint szinonimájaként használt igen sokféle kifejezés (oligophrenia, amentia, mentalis defectivitas, mentalis retardatio, szubnormalitás, intellektuális insufficientia) nem volt tudományos fogalom a szó szigorú értelmében. Adminisztratív, jogi, törvénykezési, szociális, orvosi, gyógypedagógiai tennivalók számára a praktikus követelmények szintjén próbálta kielégíteni azt az igényt, hogy megjelölje azoknak a személyeknek a körét, akikre ezek a tennivalók vonatkoznak.
A tennivalók pedig egyre sürgetobbek, mert igen súlyos problémát jelent mindenütt a társadalom számára az értelmi fogyatékosok nagy száma. „Az értelmi fogyatékosság tízszer több egyént érint és tesz akadályozottá, mint amennyit a cukorbetegség, hússzor annyit érint, minta tuberkulózis, huszonötször annyit, mint az izomdisztrófia és hatszázszor annyit, mint a gyermekparalízis. Csak a szívbetegség, az arthritis és a rák jelentosége nagyobb” (President's Panel on Mental Retardation, 1963).
Az értelmi fogyatékosokról való gondoskodás fejlodésében és ezzel együtt az értelmi fogyatékosságra vonatkozó tudományos kutatás fellendülésében azonban nemcsak a társadalmilag kényszeríto ereju tömeges elofordulás játssza a fo szerepet. Ezt részben az értelmi fogyatékosokkal szemben gyökeresen megváltozott társadalmi köz-felfogás és magatartási attitudök motiválták. Másrészt viszont az új tudományos felismerések az értelmi fogyatékosság okaira, megelozésére, rehabilitációjára vonatkozóan pozitív értelemben visszahatottak a társadalmi közfelfogásra is.
A II. világháború elembertelenedésének korszaka utáni években világszerte megerosödtek a humanizmus eszméi. Az emberiség lelkiismeretének felébredése a társadalmi közgondolkodás pozitív átformálódását segítette. Nott az üldözöttek, a társadalomból kiszorultak, a hátrányos helyzetuek megértése, segítése iránti igény. Az értelmi fogyatékosok is lényegében évszázadokon keresztül az emberi közösség kitaszítottjai voltak.
Az értelmi fogyatékosok létével összefüggo problémák megoldása sok szakma összefogását, egészségügyi, iskolaszervezési, szociálpolitikai, gyógypedagógiai és jogi tennivalók egészsorát sürgetik. Ehhez pedig nélkülözhetetlen az egységes értelmezés az értelmi fogyatékosság meghatározásában.
A különbözo szakmák és szakemberek általában a saját szempontjukból legfontosabbnak ítélt kritériumok alapján próbálták meg a gyakorlati tevékenységük alapjául szolgáló definíciót megalkotni. Így bizonyos definíciók csak a gyógypedagógiai speciális oktatásra való kiválogatás szempontjából határozzák meg az értelmi fogyatékosokat, és az iskolai alkalmatlanságot tekintik alapvetonek. A pszichometriai definíció csak a tesztekkel mért intellektuális képesség vonatkozásában határozza meg azokat, akik az intelligencia átlagnépességben való eloszlását vizsgálva a negatív extrém variánsok közé esnek. Igazságügyi meghatározásokban foleg a buncselekmény társadalmi veszélyességének felmérni tudása és a korlátolt beszámíthatóság szem-pontjából határozzák meg az értelmi fogyatékosságot.
Az értelmi fogyatékos kifejezéssel jellemzett populációnak egyik legjellemzobb tulajdonsága, hogy igen heterogén a létrehozó okok, az érintett pszichés, magatartási, biológiai, patológiai tünetek, a fejlodési lehetoségek és a prognózis vonatkozásaiban. Szellemesen jegyezte meg Ryan (1971), hogy az értelmi fogyatékosok legalább annyira különböznek egymástól, mint a normálisaktól. Könnyu belátni, hogy ilyen óriási egyéni variációk és különbözo megközelítések mellett nagyon nehéz olyan átfogó fogalmat találni, amely megfeleloen jellemzi az egész populációt és ugyanakkor jól el is határolja az épektol. Különösen a határvonalhoz közel eso, de még fiziológiásnak tekintheto gyenge tehetség vagy egyszeru elmaradás és az enyhe értelmi fogyatékosság közötti differenciálás nehéz.
Nyomon követve az értelmi fogyatékosság fogalmának tudománytörténeti alakulását, szukebb és tágabb értelmezéseket figyelhetünk meg. Idorendben ez úgy jelentkezik, hogy a XIX. század második felében – amikor a probléma megoldására az elso gyógypedagógiai lépések megtörténtek és az elso gyakorisági statisztikák készültek - a szuk definíciók uralkodtak. A kor tudománya ugyanis csak a feltuno fogyatékosságok, a súlyosabb esetek feli merésére volt képes. Az enyhébb esetek diagnosztizálásával fokozatosan tágult a fogalom. A technikai és kulturális fejlodéssel párhuzamosan is nott a társadalmi normáknak értelmi szempontból megfelelni nem tudók száma. Így a XX. század elso felében a tág értelmezés térhódítása jelentos. Napjainkban azután a gyakorlati tapasztalatoknak és a tudományos tényeknek legjobban megfelelo középút vált általánossá. A fogalom indokolatlan kitágítása ugyanis irreális – a tapasztalati tényekkel nem egyezo – gyakorisági értékekhez vezetett, és ez ellen a kérdést világméretekben átfogó nemzetközi szervezetek kifejezetten tiltakoztak (WHO, 1954, 1968).
Nemcsak idorendben, hanem nyelvterületek szerint, illetoleg az eltéro kulturális, gazdasági struktúrájú országok szerint is van különbség a szuk és tág definíciók alkalmazásában. Az angol felfogást Tredgold (1908), Burt (1955, 1961), Clarke és Clarke (1958), Penrose (1963) munkássága képviseli. Az amerikai értelmezés legmodernebb változatának kidolgozója Doll (1946, 1953) és Heber (1959, 1961). Sarason és Gladwin (1958) az amerikaiaknál is jelentkezo szukebb értelmezést képviselik. A szovjet kutatók: Lubovszkij (1956), Lurija (1963), Pevsner (1964, 1971), egyértelmuen a szuk meg-határozás hívei. Az oligophrenia fogalmából így pl. egyértelmuen kizárják a szociális és kulturális tényezokre visszavezetheto intellektuális fejletlenséget. A német nyelv-terület fogalomfejlodésérol Günther (1972) ad áttekintést. A magyar fogalomhasználat egyrészt gyógypedagógiai (Éltes. 1904; Ranschburg, 1908; Illyésné, 1968), másrészt pszichiátriai szempontú Nyíro (1967). A terminológiai problémákról jó áttekintést ad Göllesz és Csabay (1965).
Az értelmi fogyatékosság definíciójához felhasznált kritériumok tehát jelentosen változtak az idok folyamán. Magunk három fo kritériumot tartunk alapvetonek, és a következokben ezek bemutatásával jellemezzük az értelmi fogyatékosságot.
A pszichometriai kritérium
Az intelligenciatesztek elterjedésével elotérbe került az értelmességnek mint átfogó képességnek, illetve az értelmi szintnek a mérése és számszeru jellemzése. Az alap-hipotézis szerint az intelligenciatesztek olyan feladatválogatást tartalmaznak, amelyek szoros összefüggést mutatnak a vizsgálati személy teszthelyzetben és az életben meg-nyilatkozó teljesítményeivel. Az a mérték, ahogyan egy adott tesztben ez az össze-függés és megfelelés képviselve van, egyúttal a tesztnek mint intelligenciamérési esz-köznek az érvényességét is kifejezi. Az intellektuális szubnormalitás megismerésére és jellemzésére általánosan elterjedtté vált az intelligenciateszt-teljesítmények felhasználása.
Az elso gyermeki intelligenciát vizsgáló teszteljárás: a Binet–Simon-teszt (1905) is azzal a praktikus céllal készült, hogy az ép értelmu gyermekek közül segítsen kiválogatni a fogyatékosokat, akik az iskolai munkában nem tudnak lépést tartani a többiekkel, hogy számukra speciális iskolákat szervezzenek. Binet tesztje nyomán rohamosan igen sok új intelligencia-vizsgáló módszer keletkezett, kialakultak a különbözo intelligenciaelméletek és a tesztpszichológia – az alkalmazott pszichológia új ágaként – önálló fejlodésnek indult.
Az intelligenciateszteket késobb már nemcsak a fogyatékosok kiválogatásának eszközeként használták, hanem segítségükkel az emberi intelligenciát általában akarták megismerni és az értelmi képesség eloszlását az átlag populációban felmérni. Eredeti funkciójuk szerint az intelligenciatesztek egyes emberek és elsosorban valamilyen szempontból problematikus, abnormális egyének diagnosztizálását segítették elo. Ezzel közelebb kerültek az egyéni intelligencia megismeréséhez is. Késobb – a tesztek standardizálásához végzett tömeges vizsgálatok idején – az emberi intelligencia általános vonásainak megismerésére törekedtek (Lányiné, 1968). Az értelmi fogyatékosok felkutatására készült módszerbol így nemsokára az általános intelligencia mérési módszere lett (Nemes, 1957).
Az intelligenciának az átlag populációban való eloszlását vizsgálva újra felmerült – más aspektusból – az értelmi fogyatékosság problémája. A mérések eredményei közötti eltérések matematikai-statisztikai elemzése ugyanis felvetette a normalitás zónájának a problémáját. Az intelligenciatesztek standardizálása, bemérése, hitelesítése éppen azt jelenti, hogy az adott teszt nehézségi színvonalát úgy alakították ki, hogy válogatás nélküli személyek tömegvizsgálatakor az eredmények szóródása normális eloszlást mutat. Az intelligenciatesztek egyrészrol követelményeikben alkalmazkodnak ahhoz a gyakorlatban ismert objektív tényhez, hogy az értelmi képességek el-oszlása az átlag populációban a Gauss-görbe törvényszeruségét követi, mintegy erre a hipotézisre vannak kalibrálva. Másrészrol az intelligenciatesztek segítségével egy adott személy esetében meghatározható az a hely a pszichometriai folytonos eloszlásban, ahol az illeto – a többiekéhez viszonyított értelmi képessége alapján – elhelyezkedik. Egy adott IQ értékhez – a standardizált tesztekkel mért IQ esetében – hozzárendelheto az a %-os szám, amely jelzi, hogy a méréshez felhasznált mintából hány % -nak van ugyanolyan IQ-ja. Így természetesen felmerül a kérdés: hol az a ha-tár, amely alatt az átlagostól abnormális mértékben eltér az értelmi képesség, és egy adott populációból hány % jut ebbe a zónába? Ez vezetett el a pszichometriai elv érvényesítéséhez az értelmi fogyatékosság meghatározásában.
Normális Gauss-megoszláskor az értékek bo kétharmada egy, valamivel több mint 95%-a pedig két standard deviáción (S. D.) belül helyezkedik el (1. ábra). A biológiában kialakult szokásjog szerint 5%-os valószínuségi szintu szignifikanciával dolgozunk. Így a számtani átlag (x) ±2 S. D.-n kívüli értékek – amelyek az individuumok 4,6–5,0%-át jelentik – tekinthetok „nem normálisnak”. Ez a közel 2,5–2,5% az eloszlás szélein az extrém pozitív, illetve negatív variánsokat foglalja magában. A legtöbb intelligenciateszt alkalmazásakor egy S. D. 15 IQ körüli értéknek felel meg. Eszerint értelmi fogyatékosságról pszichometriai értelemben 70 IQ alatt beszélünk.
Az IQ megoszlási görbén 70 IQ, pontosabban az 55 IQ alatti tartományban aszimmetria észlelheto, mivel a vártnál nagyobb gyakoriság mutatkozik. Vulgárisan szólva: míg a „nagyon okosok” gyakorisága megfelel a Gauss-eloszlás alapján elméletileg várt értéknek, addig az értelmileg fogyatékosok aránya ennél számottevoen nagyobb (l. 1. ábra). Ezért a többletért a patológiás értelmi fogyatékosok felelosek. Kérdés esze, hogy vajon a pszichometriai szempontból abnormális, átlag alatti intelligenciájú egyének azonosak-e a klinikai és pszichológiai értelemben értelmi fogyatékosnak ítélt egyénekkel, illetve populációval? Ez az egyik kulcskérdés, amely az értelmi fogyatékosság definíciója során mindig elokerül. A gyakorlati tapasztalat és a tudományos felméro vizsgálatok szerint ezek ugyanis nem szükségszeruen esnek egybe. A legtöbb kutató ezért nem érzi elegendonek a pszichometriai kritérium alkalmazását az értelmi fogyatékosság meghatározásában, hanem szociális kritériumokat is szükségesnek tartanak figyelembe venni.
A magyar szakirodalomban Éltes (1914) a Binet-teszt hazai adaptálásakor, valamint Kun és Szegedi (1971) – a Wechsler-teszt magyar standardizálása kapcsán – foglalkoztak az értelmi fogyatékosság pszichometrikus megközelítésével. Az utóbbiak kiemelik azt, hogy „tévedés lenne azt hinnünk, hogy az értelmi fogyatékosság pszicho-metrikus megállapításával mindazt az ismeretet már megszereztük, amit az értelmi fogyatékos személy konkrét vizsgálata tud csak megadni. Az értelmi fogyatékosság pszichometriai fogalma csak annyit mond, hogy ezen eljárás mellozésével súlyos tévedéseknek tehetjük ki magunkat”. Kitérnek az értelmi fogyatékosság fogalmának a társadalmi követelményektol való függoségére is.
A szociális érettség mint kritérium
Az értelmi fogyatékosság a szociális alkalmazkodó készség, az adaptív magatartás, a társadalmi beilleszkedési képesség zavarában és az önálló életvezetés nehezítettségében is megnyilvánul. Ezt fejezi ki a szociális érettség mint kritérium. Viszont csak olyan szociális inkompetenciát lehet az értelmi fogyatékosság kritériumaként elfogadni, amelyet intellektuális szubnormalitás okoz. A szociális alkalmazkodásnak ugyanis sok olyan zavara is van, amelynek semmi köze az értelmi fogyatékossághoz. Ezzel a szukítéssel a kriminalitás, a magatartási devianciák, a pszichopátiák és a pszichózisokkal szemben történo differenciáldiagnózis igénye születik meg.
Így a definíciónak tekintetbe kell vennie az értelmi fogyatékos ember önálló életvezetésére való képtelenségét, nagyobb függoségét másoktól, rászorultságát a társadalom segítségére.
A szociális inkompetencia kritériumként való alkalmazása is több diagnosztikus problémát vet fel. A szociális alkalmazkodókészséget, az adaptív magatartást még nehezebb mérni, objektív módszerekkel számszeruen meghatározni, mint az általános értelmességet az intelligenciatesztekkel. Bár a legtöbb kutató szót emel az IQ alapján történo definíció egyeduralma ellen, és a legtöbben elismerik a szociális érettséget foltos kritériumként, mégis a gyakorlatban szinte mindig az IQ kerül elotérbe. A szociális inkompetencia vizsgálatára leginkább két, a pszichometriai elvnek megfelelo standardizált méroeszköz használatos. Egyik a Doll-féle Vineland Szociális Érettségi Skála, a másik az Adaptív Magatartási Skála. Segítségükkel ugyanúgy, mint az intelligenciatesztekkel, megállapítható a tesztben elért kor: a szociális kor (SzK) és ennek az életkorhoz való viszonyítása : a szociális quotiens (SzQ). Az IQ és az SzQ összehasonlítása és együttes értékelése jó segítséget ad a diagnosztikus munkában. Az európai klinikai gyakorlatban azonban még kevésbé terjedtek el. Hazánkban is csak az utóbbi években kezdték használni a Doll-skálát (Lányiné, 1974). De az adaptív magatartás vizsgálatára a nem tesztszeru szituációkban megfigyelt magatartási jellemzok is adnak lehetoséget. Az értékelés objektivitását a következo szempont segítheti elo:
Az értelmi fogyatékossággal közvetlenül oki kapcsolatban álló magatartási zavarokat meg kell kísérelni elkülöníteni a fogyatékos gyermek és családja, valamint a tágabb szociális környezet között tökéletlenül alakuló interperszonális kapcsolatokból eredo adaptációs zavaroktól. Különösen az újabb kutatások hívják fel a figyelmet ezekre a másodlagos, magával az értelmi fogyatékossággal csak közvetve kapcsolatban álló személyiségzavarokra.
Fontos az adaptív magatartás, a szociális környezet elvárásaihoz való alkalmazkodás fogalmánál figyelembe venni azt a tényt, hogy a társadalom minden életkorban mást vár el az egyéntol. Ebbol az aspektusból pl. az iskolai sikertelenség, az iskolai tanulási akadályozottság, az értelmi fogyatékosság diagnosztikájában úgy is értelmezést nyer, mint szociális éretlenségi tényezo. Természetesen csak olyan iskolai sikertelenséget és tanulási akadályozottságot szabad számításba venni, ami az értelmi gyengeséggel áll összefüggésben. Így kerül több szempontból is elotérbe gyermekkorban az iskolai teljesítmények vizsgálata, az írás, olvasás, számolás, iskolai figyelem, a tanulási folyamat vizsgálata. Ezeknek a teljesítményeknek a megítélésénél a legnehezebb azonban eldönteni, hogy az iskolai elmaradás, a tanulási akadályozottság mögött mi is rejlik valójában? A globális értelmi színvonal csökkenése, tehát az értelmi szubnormalitás vagy a motivációs tényezok (a szorgalom, az érzelmi hozzáállás, a figyelem sérülése) lehetnek az értelmi sérülés következményei és attól függetlenek is: így nevelési, iskoláztatási elhanyagoltság, rejtett érzékszervi defektus, vagy más egyéb.
Az iskolai sikertelenséget sokan alapvetonek tartják az értelmi fogyatékosság meg-határozásában. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az iskolai sikertelenség és a késobbi felnottkori szociális alkalmazkodni nem tudás nem szükségszeruen esnek egybe, sot rendszerint eltéroek. A gyermekkori pszichológiai vizsgálatokból – az iskolai sikertelenségbol pedig különösen – alig lehet elore jelezni, hogy felnottkorban ki nem fog tudni megfelelni a társadalom felnottekre vonatkozó szerepelvárásainak.
Az iskolai sikertelenség és a felnottkori szociális ráutaltság eltérésébol következik, hogy a gyermekkorban értelmi fogyatékosnak minosített egyének felnottkorban gyakran nem bizonyulnak annak. Ezzel függ össze az is, hogy az értelmi fogyatékosság nyilvántartott gyakorisága az iskoláskorban nagyobb, mint felnottkorban.
Értelmi fogyatékosok társadalmi boldogulását gyakran nemcsak az értelmi képességek határozzák meg, hanem az ún. extraintellektuális funkciók, amelyekkel az egyén kompenzálja az intellektuális deficitet. Az extraintellektuális, motivációs és emocionális tényezok pedig jelentos mértékben a nevelés és a pozitív interperszonális tapasztalatszerzés függvényei.
Az életkor mint kritérium
Az értelmi fogyatékosság fogalmának meghatározásakor már régen felmerült a másfajta, de szintén az értelmi muködések zavarában mutatkozó állapotoktól való elkülönítés szükségessége. Ehhez jó támpont a keletkezés és a megnyilvánulás idejének a figyelembevétele. Épp ezért szinte minden definíció megemlíti kritériumként a „korai” korban való kialakulást. Magának a korai kornak az értelmezésében azonban már jelentos eltéréseket találunk. Abban szintén teljes a megegyezés, hogy korai mindaz a hatás, ami a fejlodo idegrendszert akár genetikusan, akár az intrauterin életben vagy perinatálisan éri. A posztnatális idoszakban egyes szerzok korainak a beszéd kialakulásáig tekintik az egyes károsító hatásokat, más szerzok az elso élet-éveket jelölik meg, ismét mások életkormegkötés nélküli „fejlodési” periódusról beszélnek. (Feltételezheto, hogy ezen elsosorban a központi idegrendszer fejlodésének idoszakát értik.) Szélsoséges álláspontként a tizennyolcadik életévet is megjelölik kialakulási határként.
A „korai korban keletkezett” kritérium azt fejezi ki, hogy az értelmi fogyatékosság esetében kezdettol megzavart, rendellenes személyiségfejlodésrol beszélünk. A késobbi fan keletkezett intelligenciazavarok több szempontból jelentosen eltérnek a korai kortól fennálló értelmi fogyatékosságtól. Ilyenkor már bizonyos funkció-differenciálódás után, a normálisan elindult fejlodési folyamatot mintegy megtörve, hirtelen vagy folyamatosan épülnek le az értelmi muködések egy már meglevo fejlodési szintrol. Mechanikus agyi traumák, gyulladásos idegrendszeri megbetegedések, epilepsziás dementálódás és elmebetegséghez társuló személyiség-destrukció esetében fordulnak elo ilyen értelmi sérülések. Ilyenkor a leépülés általában nem minden funkciót érint, szinte szigetszeruen maradnak meg épen bizonyos funkciók, pl. a verbális kifejezokészség vagy bizonyos motoros tevékenységek. Így a teljesítmények és képességek között jelentos diszkrepancia keletkezik. Az egyenetlen funkciók a késobbi fejlodés folyamán is megmaradnak, sot sok esetben tovább élezodnek az eltérések.
Az agyfejlodés különbözo szakaszaiban eltéro az idegrendszer érzékenysége és ebbol kifolyólag a sérülés súlyossága. A központi idegrendszer fejlodésében az organogenezis öleli fel az elso periódust, a terhesség 2–8. hetében, amikor az olyan durva rendellenességek, mint pl. az anencephalia–spina bifida alakulnak ki. A terhesség 10–18_ hetében kerül sor a neuroblastok nagy osztódási hullámára, amelynek eredményeképpen kialakul az agy 20 billióra becsült sejtszáma. Végül a fejlodés harmadik idoszakában a myelinisatio történik. Ez a magzati élet 18. hetétol a születés utáni 2 évig, sot lanyhuló iramban még a 3-4. évig folyik. Az agyállomány 5/6-a a születés után alakul ki! Aszerint, hogy az agyi fejlodés meghatározott szakaszában mely alapstruktúrák kialakulása történik, változik a sérülésre épülo, specifikus, pszichológiai tüneti kép. Ezt fejezi ki az idegrendszer organizációjának életkor-specifikussága. Azonos exogén noxa más tüneti képet hoz létre különbözo fejlodési periódusban és különbözo típusú ártalmak hasonló pszichés következményekkel járhatnak, ha azonos fejlodési fázisban keletkeznek.
Az idegrendszer posztnatális fejlodési idoszakában: kb. a 3-4. életévig kialakuló sérülések, fejlodési zavarok rendszerint az általános értelmesség sérülésével járnak együtt, és így értelmi fogyatékossághoz vezethetnek. Az idegrendszer strukturális fejlodésének lezárulása után keletkezett sérülések viszont inkább részképesség-kiesésekkel, motivációs zavarokkal, a figyelemkoncentráció gyengüléseivel járnak együtt. Ezek nem annyira az alapintelligenciát befolyásolják, legfeljebb közvetve vezethetnek tanulási akadályozottsághoz. S bár a késobbi korban keletkezo súlyos intelligencia-defektusok tünetileg hasonlíthatnak az értelmi fogyatékossághoz, feltétlenül szükséges az elkülönítés. Ezekben az esetekben helyesebb az ok megjelölése után következményes értelmi defektusról, dementiáról beszélni.
Ajánlott definíció
Vizsgálatunk során lényegesnek tartottuk, hogy olyan értelmi fogyatékosság definícióval dolgozzunk, mely összhangban van a hazai gyógypedagógiai és orvosi gyakorlattal, ugyanakkor az e téren történt jelentos szemléletváltozásokat és új tudományos felismeréseket is tartalmazza. Ezért figyelemmel voltunk arra, hogy
– melyek azok a kritériumok, amelyekben legnagyobb a megegyezés a különbözo definíciók között;
– a kritériumok megválasztása hogyan befolyásolja azoknak a személyeknek a számát, akik ennek alapján értelmi fogyatékosnak minosülnek, és ez hogyan függ össze a tapasztalati gyakorisággal;
– meghatározásunk jól határolja el azokat, akiknek speciális gondozásra, nevelésre, szociális védelemre van szükségük, anélkül, hogy feleslegesen stigmatizálná oket.
Felfogásunk szerint mind klinikai, mind gyógypedagógiai, valamint adminisztratív, jogi szempontból elfogadható és használható a következo meghatározás:
Az értelmi fogyatékosság a központi idegrendszer fejlodését befolyásoló örökletes és környezeti hatások eredojeképpen alakul ki, amelynek következtében az általános értelmi képesség az adott népességátlagától – az elso életévektol kezdve számottevoen elmarad és amely miatt az önálló életvezetés jelentosen akadályozott.
Ebben a definícióban kifejezodik az etiopatogenezis lényege, vagyis, hogy a központi idegrendszer fejlodési zavaráról van szó, melynek létrejöttében genetikai és/vagy pre-, peri-, posztnatális exogén hatások játszanak szerepet.
Definíciónkban a kórfolyamat megnyilvánulását három kritériummal jellemezzük. Így érvényesül kritériumként az általános intellektuális teljesítés számottevo csökkent-értékusége. Ezt megragadni az adott populációhoz való viszonyítással pszichometriai alapon lehet a legjobban. A „számottevo” elmaradást, alulteljesítést általában -2 S.D. után, tehát 70 IQ alatt fogadjuk el. A pszichometriai kritériumnak az alkalmazásával elkerülheto az értelmi fogyatékosság fogalmának olyan indokolatlan kitágítása, amely szerint ebbe a kategóriába a populáció több mint 10–16%-a sorolódna. A 70 IQ-nál meghúzott határ alapján ugyanis az extrém negatív variánsok 2,6–3%-os gyakorisága megfelel az értelmi fogyatékosok 2,5–3 százalékos tapasztalati gyakoriságának. A pszichometriai kritérium alkalmazásakor azonban fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az IQ önmagában nem elégséges kritérium, csak az egyik mutató lehet. Különösen fontos körültekintoen eljárni a tesztek alkalmazását illetoen a hazai gyakorlatban, miután a gyermekintelligenciát vizsgáló teszteknek megbízható magyar standardjuk még általában nincs. Emellett figyelembe kell venni, hogy egy adott teszt csak arra a populációra ad megbízható mérési adatokat, amelyre kidolgozták Idegen kultúra, például nyelvi kisebbség, más nemzetiség, etnográfiai minoritásos csoportok gyermekei esetében igen nagy körültekintés szükséges. Ezzel elkerülhetjük az értelmi fogyatékosság fogalmának olyan indokolatlan tágítását, mely e fogalom alá sorolja a hátrányos szociális-gazdasági helyzetbol fakadó kulturális retardatiót és egyéb okokkal összefüggo tanulási akadályozottságot.
A második kritérium az önálló életvezetés jelentos akadályozottsága. Ez az értelmi fogyatékosoknak a környezetre való nagyobb ráutaltságát fejezi ki, mivel értelmi képességeik fogyatékossága miatt a társadalmi környezethez nehezebben alkalmazkodnak. önálló életvezetésre nem vagy korlátozottan képesek.
Definíciónk következo kritériuma az elso életévektol kezdodo megmutatkozás, amely a központi idegrendszer fejlodési rendellenességébol következik. Ezzel a kritériummal a dementiáktól és a processzuális pszichózisoktól való megkülönböztetés válik biztosíthatóvá.
Az értelmi fogyatékosság osztályozása
Az értelmi fogyatékosok osztályozására, kategóriákra és csoportokra bontására irányuló törekvésekben hosszú évtizedeken keresztül két fo szempont érvényesült és érvényesül még ma is. Az egyik felosztási elv az állapot súlyossága. A másik felosztási elv az állapotot eloidézo ok, ez az etiológiai szempontú osztályozás. Újabban a képességstruktúra alapján is megkíséreltek csoportosítást kidolgozni (Clausen, 1967), valamint pedagógiai tipológiát létrehozni (Sif, 1966).
Súlyosság szerinti osztályozás
Pszichometriai szempont. A teszttel mért intelligencia és az értelmi fogyatékosság súlyossága közti összefüggést szinte minden klasszifikációs szisztéma felveti. E téren is, mint általában a definíciókban, jelentos eltérések vannak az egyes szerzok között.


Az I. táblázatban bemutatjuk néhány ország gyakorlatában az intelligenciaszintre és a súlyossági kategóriákra, valamint a gyujtofogalmakra használt megjelölések összefüggéseit és egymással való összehasonlítását. (Az egyes kifejezéseket meghagytuk az eredeti nyelven éppen az eltéro terminológiában való tájékozódás érdekében.) A WHO szakérto bizottság által 1954-ben javasolt osztályozás megfelel a korábbi tradicionális hármas felosztásnak (debilitas, imbecillitas, idiotia), csak helyette az enyhe, középsúlyos, súlyos kifejezéseket ajánlja. Az 1968-as WHO szakérto bizottság és a "Betegségek nemzetközi osztályozása VIII. revíziója' vezeti be eloször a szokásos hármas felosztás helyett a négyes csoportosítást, mivel a legsúlyosabb szintet is megkülönbözteti.
Az értelmi fogyatékosság ilyen alapon történo kategorizálásának több vitatható pontja van. Az egyik: az intelligenciaszinteket megfogalmazó osztályozás nem adja meg, hogy melyik teszttel kívánja vagy ajánlja az általános intelligenciát mérni. Márpedig az egyes tesztek IQ értékei között, elsosorban a tesztek nehézségi színvonalától függoen, eltérések lehetnek. Másik vitatható pont a felnott értelmi fogyatékosoknak IK (intelligencia kor)-ral jellemzett fejlettségi szint meghatározása. Nem helyes ugyanis a felnott értelmi fogyatékost a fiatalabb ép gyermek fejlettségi szintjével jellemezni.
Az 1968-as WHO szakérto bizottság szembehelyezkedett azzal az állásponttal, amely 70–85 IQ-u egyéneket határeset jellegu értelmi fogyatékosoknak fogja fel. Ezen az alapon ugyanis a lakosság 16%-át kellene értelmileg fogyatékosnak nyilvánítani. A fogalom ilyen indokolatlan kiszélesítése az eredetileg értelmi fogyatékosok számára létrehozott szolgáltatások (speciális gyógypedagógiai iskolák, védett munka-helyek stb.) specifikusságát és minoségét is veszélyeztetné.
Képezhetoségi, iskoláztatási szempont. Az értelmi fogyatékosság súlyosság szerinti felosztásában nemcsak pszichometriai szempontot lehet érvényesíteni. A gyógypedagógiai gyakorlatra azok a felosztások hatottak, amelyek a fogyatékos gyermek képezhetoségét tekintették szelekciós alapnak. Eszerint az enyhe értelmi fogyatékosokat iskolai szempontból képezhetonek, taníthatónak tartják, nevelésüket azonban speciális iskolában tekintik eredményesnek. A kultúrtechnikák – írás, olvasás, számolás – alapjainak elsajátítására és ezek használatára képesek az enyhe értelmi fogyatékosok. A fogyatékossághoz való speciális alkalmazkodás részben a tananyag redukciójában, részben sajátos oktatási feltételek, módszerek megszervezésében érvényesül. Az enyhe értelmi fogyatékos kifejezés helyett ezért „tanítható”, „kisegíto-iskolát igénylo értelmi fogyatékos” kifejezést használják.
A középsúlyos értelmi fogyatékosok e felfogások szerint iskolailag nem taníthatók kello eredménnyel, de gyakorlati szempontból – az önkiszolgálás, egyszeru munkavégzés, szociális magatartás funkcióiban – praktikusan képezhetoek. A kultúrtechnikák tanítását vagy elvetik náluk, vagy kísérleti jelleggel, esetleg formális képzo hatása miatt alkalmazzák. Sok országban ezeket a gyermekeket nem is oktatási intézményekben, hanem egészségügyi intézetekben foglalkoztatták. Napjainkban azonban a hazai gyakorlattal megegyezoen gyógypedagógiai nevelésük ügye világ-szerte polgárjogot nyert. Sokan jellemzésükre a középsúlyos jelzo helyett „gyógy-pedagógiailag képezheto”, „gyakorlati életre nevelheto” jelzoket használnak.
A súlyos és legsúlyosabb értelmi fogyatékosokat a nevelési szempontú osztályozások képezhetetlennek tartották, állandó gondozásra, kiszolgálásra, ápolásra szorulónak ítélték. A képezhetetlen kifejezés ellen azonban egyre több ellenérv fogalmazódik meg abból az elvbol kiindulva, hogy a fogalom eleve pedagógiai pesszimizmust szül. Különösen korai életkorban történo deklarálása esetén fosztják meg a gyermeket attól a lehetoségtol, hogy a foglalkoztatás hatására esetleg fejlodjék – hiszen ebbol eleve kizárták. Az idiótaotthonokban a foglalkoztatás hiányából fakadó másodlagos retardáló hatások az eredeti állapot jelentos súlyosodásához vezettek. Ezek felszámolására jelentos kezdeményezések történtek az utóbbi idoben világszerte.
Az önálló életvezetés akadályozottsága mint szempont. A súlyosság szerinti fel-osztásban a felnott fogyatékosok életvezetési akadályozottságának mértékét is fel szokták használni.
A debilisek esetében ez csak enyhe mértéku, mivel kello tolerancia és elfogadás esetén többé-kevésbé be tudnak illeszkedni a családba, munkába. Inkább életvezetési következetlenségek, mint önálló életviteli képtelenség, jellemzi oket. Családot is alapítanak. Elofordul, foleg egyszeru életfeltételek között, hogy nem tunnek fel a társadalom számára. Befolyásolhatóságuk, kritikátlanságuk, valamint saját érdekeik fel nem ismerése miatt azonban szervezett társadalmi segítségre szorulnak.
Az imbecillisek önálló életvitelre nem képesek, de kello képzés után egyszeru munka-folyamatokat elsajátítanak, eltartásuk költségeihez így hozzájárulnak, családi és védomunkahelyi környezetbe – megfelelo támogatás esetén – érzelmileg és viselkedésileg beilleszkednek. Családot nem alapítanak, mindig a környezetükre utaltak, tehát állandó védelmet, támogatást igényelnek.
A súlyos és legsúlyosabb értelmi fogyatékosok felnottkorban is teljes kiszolgálásra, gondozásra, ellátásra szorulnak. Rendszerint a családi életbe sem tudnak beilleszkedni, így meglehetos társadalmi izolációban élnek. Éppen ezért rendszerint intézeti gondozásra szorulnak.
Kóreredet szerinti osztályozás
Az etiológiai szempontú osztályozás az orvosi, klinikai diagnosztikus gyakorlatban és a tudományos kutatásban különösen elterjedt. Az etiológiai osztályozást az indokolja, hogy a kórokok ismerete segíti a prevenciót és a speciális terápiát. Az utóbbi évek eredményei foleg a prevenció terén olyan jelentosek, hogy aligha kérdojelezhetik meg a kóroki kategorizálás szükségességét.
Más a megítélése az etiológiai szempontú felosztásnak, ha a magatartási jellemzok-kel, a személyiségtulajdonságokkal és az intelligenciakorrelációval együttesen történik vizsgálatuk. Ebbol a szempontból már sokkal több szkepticizmussal találkozunk, mivel speciális fejleszto programok egyelore alig csatlakoztathatók az egyes kóreredeti csoportokhoz. Több szerzo álláspontját fejezi ki Clausen (1967), amikor azt írja, hogy „az értelmi fogyatékosság etiológiájával kapcsolatos megállapítások nagyon gyakran csak spekulatív propozíciók”. Azt is megfogalmazzák, hogy azonos etiológiai kategóriában egészen széles skálán mozoghatnak a pszichés tünetek. Csak nagyon kevés olyan kórkép van, ahol a kórkép és a hozzá csatlakozó intelligencia-színvonal és személyiségkép szorosan összefügg, ahol a kór determinálja a viselkedési jellemzoket. A kutatás elorehaladása azonban egyre inkább igazolja a kóreredeti felosztás általános elonyeit.
Azonos etiológiájú ártalmakban is megfigyelheto a képességek széles variációja. Ez természetes, mivel az értelmi fogyatékosok pszichés képének kialakításában a primér ok mellett számos más tényezo is szerepet játszik. Mindenekelott a környezet és a genotípus módosító hatását kell kiemelni. Emellett jellemzo a korspecifikusság. Azonos exogén noxa meglehetosen eltéro képet idéz elo a gyermek fejlodésének különbözo idoszakaiban, így az intrauterin periódusban, csecsemokorban vagy pl. három-éves korban. Ugyanakkor a különbözo organikus ártalmak (gyulladás, intoxikáció, mechanikus ártalom stb.) nagyrészt azonos következménnyel járnak, ha azonos fejlodési periódusban érik a gyermeket (ido- vagy életkor-specifikusság). Ezért szokás megkülönböztetni pl. a „korai organikus sérülést” mint egységes pszichoszindrómát.
A kóroki kategorizálás ellenzoi arra is hivatkozni szoktak, hogy a pszichológus és a pedagógus többet nyer abból, ha például azt mondjuk: a gyermek perceptuális funkciói sérültek, mintha azt mondjuk: szülési sérült (Sarason és Gladwin, 1959). Utalunk azonban ezzel a felfogással ellentétben a szovjet szerzok álláspontjára is, akik szintén igen fontosnak ítélik meg az értelmi fogyatékos állapotot létrehozó okok feltárását, és ebbol vezetik le a személyiségkép jellemzoit. Álláspontunk szerint is: az értelmi fogyatékosság természetének alapos megismeréséhez a kiváltó okok ismerete hozzátartozik.
Kétcsoportos elméletek. Az értelmi fogyatékosok heterogén halmazából már korábban is le-leválasztottak egy-egy specifikus kóreredetu nozológiai egységet. Gondoljunk pl. a Down-kórra vagy a Little-kórra. Dönto jelentoségu alapveto kóreredeti kategóriákra való elkülönítésükre azonban a harmincas években került sor.
Az értelmi fogyatékosság kóreredetének vizsgálatakor két nagy kategória különült el. A kettos elkülönülés elsosorban a létrehozó okokra utal, de a klinikai kép, valamint a szociológiai háttér sajátosságait is figyelembe veszi. Különbözo szerzok más és más elnevezéseket használnak a két csoportra, de megközelítoleg ugyanazt értik rajta.
Eloször a Lewis (1933) által vezetett Wood-bizottság angliai-walesi anyagának értékelésekor merült fel az értelmi fogyatékosok két fo kategóriára való elkülönítésének szükségessége. A Lewis által ún. „szubkulturális”-nak nevezett csoport felelt meg az értelmi szint normális eloszlása 70 IQ alatti szegmentjének, akikre a szembetuno organikus-szomatikus elváltozások hiánya és az alacsony gazdasági-kulturális viszonyok a jellemzok. A másik csoportba az ún. „patológiás” esetek kerültek, akikben az értelmi fogyatékosság szembetuno organikus és szomatikus ártalmakkal társul. A patológiás csoportba Lewis mindazokat besorolta, „akiknek az állapota változtathatatlanul kifejezett organikus laesiókkal vagy abnormalitásokkal függ össze”. A patológiai típus a normálistól lényegesen különbözik, annak mintegy abnormális variációja. A szubkulturális kifejezést ma már nem tartjuk megfelelonek, mivel a Lewis által idetartozónak ítélt populáció sem antropológiai értelemben, sem földrajzilag, sem kulturálisan nem egységes együttélo csoport, így nincsenek meg a szubkultúrában élo etnikai kisebbségek közös jellemzoi.
A két kórforma különállását azután Penrose (1938) ún. „Colchester-vizsgálata” igazolta egyértelmuen. Penrose 1280 gyermeken végzett vizsgálatokat, közülük 1148 elsofokú rokonságának, vagyis a szülok és a testvérek értelmi szintjét is sikerült meg-határozni. Ennek alapján igen jellemzo ellentétes trend volt megfigyelheto az értelmi fogyatékos gyermekek és a szülok-testvérek értelmi szintje között. Míg a súlyosabb értelmi fogyatékosok esetében az értelmi szint vonatkozásában a rokonság meroben különbözik a gyermektol, addig az enyhébb értelmi fogyatékosok alig különböznek szüleiktol és testvéreiktol. Ez utóbbiak tehát, mint Penrose írta: „fiziológiás” meg-nyilvánulásai az értelmi állapot öröklodésének, míg az elobbiek, a súlyosabb esetek, valamiféle „patológiás” folyamat következményei.
További szemléletes bizonyítékot szolgáltatott e két fo kategória különállása mellett Fraser–Roberts (1952) ún. „Bath-vizsgálata”. Az organikus-szomatikus elváltozást nem mutató enyhébb értelmi fogyatékosok testvéreinek IQ megoszlása normál eloszlást mutatott, 80 IQ körüli maximummal (2. ábra). Lényegében tehát alig különböztek a vizsgált értelmi fogyatékosoktól. Viszont az organikus-szomatikus tünetek-kel kísért súlyosabb értelmi fogyatékosok testvéreinek megoszlása – közelítve a normális görbéhez – 100 IQ érték körül helyezkedett el, tehát meroben eltért az értelmi fogyatékos testvér IQ eloszlásától.
Mások a két kategória elkülönítésére az „egyszeru”, „szimpla”, „relatív”, „familiáris" kifejezést használják szemben az „organikus”, „defektusos”, „abszolút” értelmi fogyatékossággal (Zigler, 1967; Kanner, 1956).
Magunk is két fo kóreredeti kategóriával – patológiás és multifaktoriális familiáris – dolgozunk. Az utóbbi felel meg a szubkulturális, fiziológiás, szimpla, egyszeru stb. csoportnak.
A patológiás kóreredeti kategória nagyszámú specifikus kóreredeti csoportra és ezen belül több száz kórképre vezetheto vissza. Saját felfogásunk anyagunk patológiás kategóriájának csoportosításában tükrözodik. A multifaktoriális-familiáris kategórián belül eddig Jensen (1971a) kísérelt meg újabb csoportokat szétválasztani.
A mentalis retardatio és az értelmi fogyatékosság fogalmának elkülönítése. Korábban részletesen kifejtettük, hogy milyen értelemben használjuk az értelmi fogyatékosság fogalmát. Indokoltnak és szükségesnek tartjuk a mentalis retardatio fogalmának tisztázását és egyértelmu használatát is. A WHO ajánlásokkal egyetemben a 70–85 IQ közötti tartományba tartozók esetében tartjuk jogosnak és adekvátnak e kifejezést. Ez tehát nem egyenlo az értelmi fogyatékosság elnevezéssel. Elsosorban a nem számottevo (-l és -2 S.D. közötti), sokszor inkább kedvezotlen szociokulturális hatásokra létrejövo, gyakran csak idoleges és az életvezetést dönto módon nem befolyásoló értelmi elmaradásról van szó, Munkánkban a mentalis retardált kategória enyhébb eseteit neveztük retardáltnak, a súlyosabbakat pedig határeseteknek. A határesetek és az enyhe értelmi fogyatékosok szétválasztását azonban mindig megkíséreltük, e két csoport egybeolvadását nem tartjuk helyesnek.
Az értelmi fogyatékosság szinonimájaként munkánkban a szubnormális kifejezést használjuk és szándékosan kerüljük a WHO által nem ajánlott oligophrenia és a defektusos kifejezést.
Az ál értelmi fogyatékosság, a pseudodebilitas. A pseudodebilitas fogalma olyan intellektuális elmaradások, inadekvát teljesítmények megjelölésére szolgál, melyek az értelmi fogyatékosság látszatát keltik, pedig csak következményei bizonyos speciális részképesség-kieséseknek, vagy magatartási zavaroknak. Rejtett érzékszervi fogyatékosságok, késoi beszédfejlodés, a motoros szféra elsodleges sérülései – melyek gátolják a mozgásos ismeretszerzést; motivációs zavarok, melyek miatt a gyermek az ismeretszerzo folyamatban emocionálisan nem válik érdekeltté –, mind okozhatnak kisebb-nagyobb mértéku elmaradást, egyenetlenséget az intelligencia fejlodésében és kelthetik az értelmi fogyatékosság látszatát. Kanner (1948) a korai gyermekkori pszichiátriai megbetegedésekhez, a korai autismushoz társuló intelligencia-teljesítményzavarokat is ál értelmi fogyatékosságként értékeli, hiszen nem elsodlegesen, hanem következményesen, tehát nem „valódi” módon jött létre.
A pszichoanalitikus orientáltságú szerzok is gyakran használják a pseudodebilitas fogalmát. Ez az iskola hívta fel a figyelmet arra, hogy a korai interperszonális kapcsolatok milyen jelentosek a személyiségfejlodésben. Ezen kapcsolatok korai sérülése, a szociális izoláció, az érzelmi és szenzoriális depriváció nyomán keletkezo személyiségzavar tünetei között a mentalis retardatio is szerepel. A hospitalizáció fogalmának megjelenése (Spitz, 1945; Bowlby, 1951; Schmidt–Kolmer, 1957; Dührssen, 1958) jól tükrözi azt a felfogást, hogy értelmi elmaradottság nemcsak az ún. valódi értelmi fogyatékosság talaján jöhet létre.
II. Az értelmi fogyatékosság gyakorisága
Az értelmi fogyatékosság gyakoriságának meghatározását célzó vizsgálatok viszonylag új keletuek, alig 100 éves múltra tekintenek vissza. Ennek oka egyaránt keresheto a társadalmi-kulturális viszonyok elmaradottságában és az értelmi fogyatékosokra vonatkozó ismeretek alacsony színvonalában. Egészen a múlt századig még az elmebetegségeket és az értelmi fogyatékosságokat sem különítették el. Így az elso durva statisztikai becslések a mentalis sérültek kórházi ágyai alapján még együttesen adják meg számukat. Késobb azután világszerte kísérleteket tettek az értelmi fogyatékosok elofordulási arányának meghatározására. Ennek hátterében elsosorban a kötelezo népiskolai oktatás bevezetése állt, amely mind követelobben vetette fel az értelmi fogyatékosok társadalmi megítélésének, oktatásának és ellátásának problémáját. Pontosabb adatokat csak e század elso évtizedeibol ismerünk. Így Angliában 1904-ben meghatározták az ország bizonyos részében az intézetekben és kórházakban gondozott, valamint az iskolákban megbújó értelmi fogyatékosok prevalenciáját. S ezt – mint a vizsgálatot végzo Tredgold 1908 évi közlésébol ismeretes – 4,6‰-nek találták. Ez a gyakoriság lényegében a speciális oktatásban vagy intézeti ellátásban részesülok arányát tükrözte. Binet és Simon 1907-ben francia miniszteriális adatokat idéz, amelyek szerint a fiúk 10‰-e, a lányoknak pedig 9‰-e értelmi fogyatékos. Goddard 1914-ben – nem kis feltunést és hitetlenséget keltve – már 30‰-es gyakoriságról ír.
A gyakorisági értékek eltérése
Az elmúlt évtizedekben közölt gyakorisági értékek széles határok között mozognak. Így a minimum értéket 1‰ körül, míg a maximumot 100‰ felett (pl. Dayton, 1939; 138‰) találjuk. Milyen tényezok állhatnak ilyen jelentos, matematikailag magasan szignifikáns gyakorisági eltérések hátterében? Minden bizonnyal elsosorban nem objektív, így pl. biológiai eredetu okok, hanem inkább az adatfelvétel kritériumainak különbözoségei. Tekintsük át a legfontosabb tényezoket:
1. Az értelmi fogyatékosság definíciója. Történelmileg és területileg, sot még azonos országon belül is, az értelmi fogyatékosság eltéro meghatározásai ismeretesek. A különbségek egyaránt jelentkeznek a meghatározás kritériumaiban (pl. pszichometriai, szociabilitási, biológiai ismérvekben) és a kvantitatív határban. E tekintetben is fontos az általános kulturális színvonal, amely mind az értelmi fogyatékosság „leleplezodésében”, mind a definíció kritériumainak betartásában, mind az ilyen jellegu vizsgálatok jelentoségének megértésében érezteti hatását.
2. A felmérés kivitelezésének alapossága, ill. teljessége. Sokszor csak meglevo nyilvántartásokat dolgoznak fel, máskor különbözo felkutatási módszereket alkalmaznak, ritkán viszont a vizsgált minta minden egyes tagját individuálisan tanulmányozzák. Természetesen a minta nagysága sem elhanyagolható tényezo.
3. A vizsgált minta reprezentativitása. Az értelmi fogyatékosság gyakorisága eltéro a különbözo életkorokban, nemekben, foglalkozási kategóriákban, szociokulturális körülmények között, falusi és városi lakosságban stb. Így a vizsgált minta jellege eleve meghatározója lehet az értelmi fogyatékosság gyakorisági értékeinek.
A definícióban, a vizsgálat kivitelezésében és a minta jellegében levo differenciák önmagukban magyarázatát adhatják az értelmi fogyatékosság gyakoriságában talált számottevo különbségeknek. Ezek mellett természetesen genetikai, teratogén, egyéb biológiai és családi, társadalmi stb., tényezok hatására visszavezetheto objektív eltérések is létezhetnek. A látszólagos és objektív tényezok hatásának elkülönítése a gyakoriságok értékelésekor jelenleg még nagyon nehéz, de fontossága miatt sürgeto feladat.
Az epidemiológiában a gyakorisági értékek pontosítása miatt incidenciáról (kialakulási gyakoriságról) és prevalenciáról (létezési gyakoriságról) beszélünk. A prevalencia (P) az összes beteg (esetünkben értelmi fogyatékos) gyakoriságát jelzi egy adott idopontban (p1. évben). Képlete:
A korspecifikus prevalencia a meghatározott életkorokra vonatkozó gyakoriságot jelenti.
Tizard (1964) ajánlására az értelmi fogyatékosság prevalencia 3 formáját különítjük el:
A nyilvántartott prevalencia azoknak az értelmi fogyatékosoknak a számát jelzi, akik a hivatalos nyilvántartásokban szerepelnek.
A valódi prevalencia minden értelmi fogyatékost magában foglal, akár nyilván vannak tartva, akár nem, függetlenül attól, igényelnek-e speciális ellátást, avagy sem. Ez tehát a teoretikus totális érték.
Az adminisztratív prevalencia azokat az értelmi fogyatékosokat öleli fel, akiknek iskoláztatása, ill. gondozása speciális feltételeket igényel.
A méltán híres aberdeeni vizsgálatban 1962-ben minden (8274) 8–10 éves gyermeket megvizsgáltak (Birch és mtsai, 1970). A már ismert 104 értelmi fogyatékos 12,6‰-es prevalenciát jelentett. A minden gyermekben elvégzett pszichometriai vizsgálat még további 123 gyermekben igazolta az értelmi fogyatékosságot, és így végül is 27,4‰-es értelmi fogyatékos prevalencia-értéket kaptak.
Csaknem minden értelmi fogyatékos prevalenciát meghatározó felmérésben – az aberdeeni vizsgálat kivételével – a korábban felderített és nyilvántartott értelmi fogyatékosokat vették figyelembe. A teljes prevalenciaértékben ezért jelentosek az eltérések (II. táblázat). A súlyos, iskolai képzésre alkalmatlan értelmi fogyatékosság (< 50 IQ) esetén viszont az értékek meglepo egyezést mutatnak (3,3–3,8‰).
Az életkorfüggés
Az Angliában–Walesben végzett második nagy értelmi fogyatékos felmérést az ország lakosságát reprezentáló 6 közigazgatási egységben végezték (Lewis, 1929). A megvizsgáltak 8,57‰-ét találták értelmi fogyatékosnak. Ezen belül az idióták: imbecillisek: debilisek arány 5% : 20% : 75% volt. Felmérésükben derült eloször fény az értelmi fogyatékosok jellemzo életkormegoszlására (3. ábra). Ennek értékelése az értelmi fogyatékosság felismerése és a társadalmi-oktatási követelmények közötti szoros kapcsolatot bizonyította. Az elso életévekben talált alacsony gyakorisági értékek hátterében az értelmi fogyatékosság korai felismerésének nehézsége állhat.
Az iskoláskorban leplezodik le legkönnyebben az értelmi fogyatékosság, ezért ekkor a legnagyobb az észlelésük. De még az iskoláskorban. ill. azon belül is számottevo differencia észlelheto. (Így a 10–14 éves korúak között – az említett angliai vizsgálatban – 25‰-et meg-haladó gyakoriságot találtak. Sot bizonyos életévekben ez az érték meg a 30‰-et is elérte!) A magyarázat egyrészt az osztályok elorehaladtával növekvo iskolai követelmény, másrészt az ilyen életkorokban már jól alkalmazható pszichometriai eljárások érzékenysége lehet. De az okok keresésekor arra is gondolni kell, hogy esetleg nem különítették el a különbözo eredetu tanulási akadályozottságokat a valódi értelmi fogyatékosságtól. Az iskoláskor után az értelmi fogyatékosok nyilván-tartott gyakorisága jelentosen csökken, mutatva, hogy még a modern társadalmakban is található olyan munka, ahol az alacsonyabb értelmi szint nem kizáró ok. Az életkor további elorehaladtával egyre alacsonyabbak a gyakorisági értékek. Ennek hátterében is több ok bújhat meg, így az értelmi fogyatékosok fokozott halálozása; a megfelelo vizsgáló módszerek hiánya; de leginkább az enyhébb értelmi fogyatékosok társadalmi beilleszkedésének mind sikeresebb volta.
A korspecifikus prevalenciaértékek eltérése azonban döntoen látszólagosnak tekintheto. Az értelmi fogyatékosság ugyanis a fejlodési periódusban alakul ki, és teljes egészében a késobbiekben el nem múlhat, legfeljebb csak kimutatásuk, nyilvántartásuk alacsonyabb szintjérol lehet szó. Ezt támasztja alá, pl. Granat és Granat (1973) vizsgálata is. 2000 sorozásra kerülo 19 éves fiatalemberben határozták meg az értelmi szintet. 70 IQ alatti értéket a megvizsgáltak 15‰-ében találtak. Ha ehhez hozzá tették a nyilvántartott 19 éves értelmi fogyatékosok 7‰-es gyakoriságát, akkor 22‰-es prevalenciaértéket kaptak. Tehát a 14 éves kor után konzekvensen és általánosan észlelt értelmi fogyatékos prevalenciacsökkenés csak látszólagos.

A nemi eltérés
Férfiakban az IQ értékek nagyobb változékonyságot mutatnak, vagyis a S.D. érték valamivel nagyobb. A férfiak teoretikus IQ görbéje ezért laposabb és így nagyobb a részesedésük mind a 70 IQ alatti értelmi fogyatékosok, mind a 130 IQ feletti „nagyon okosak” között (4. ábra). Ez mind a két véglet esetében megegyezik a gyakorlati tapasztalatokkal. Fraser Roberts (1945) az ún. „Bath"-vizsgálatban a fiúk (100,7) és a leányok (99,8) IQ értékének átlagát lényegében azonosnak találta. Viszont a 70 IQ alatti tartományban a fiúk 0,030 gyakoriságával szemben a nok értéke 0,016 – tehát az elobbinek csak-nem a fele – volt. Tehát a leányok „átlagosabbak”, a fiúk „szélsoségesebbek”.
A férfiak értelmi szintjében talált nagyobb változékonyság – a többi között – a nemi kromoszómák génállományának eltérésére vezetheto vissza (Schull és Neel, 1965). Míg az Y kromoszóma meglehetosen üresnek tunik, addig az X kromoszóma a teljes génállomány 5-6%-át foglalja magába és ezek között – a Renpenning-szindróma tanúsága szerint – az értelmi fejlodést befolyásoló gén(ek) is találhatók. E gén(ek) hatására vezetik vissza egyesek a nok gyengébb térbeli tájékozódását (Stafford, 1961) és jobb verbális adottságait (Lehrke, 1972).
A két nem közötti variabilitási különbséget a nok és férfiak társadalmi-kulturális lehetoségeinek eltérésével is magyarázzák (Tyler, 1965; Anastasi, 1958, 1972). A férfiaknak a magasabb IQ tartományban észlelt nagyobb részesedését a magzat agyára ható androgén hormonok hatásával is próbálták indokolni (Money, 1972; Erhardt és Money, 1967; Dalton, 1968).
Az értelmi fogyatékosok között talált fiútúlsúly magyarázatakor a nagyobb feju és esendobb fiú újszülöttek gyakoribb perinatális ártalmai is számba veendok.
A szociokulturális függés

Az intelligencia mérésére kidolgozott tesztek tanúsága szerint a szülok foglalkozása és a gyermekek IQ értéke között korreláció van (5. ábra). Az ilyen jellegu vizsgálatok értékelésekor mindenekelott két szempontot kell figyelembe venni. Az egyik: az értelmi szint poligén öröklodése, amely miatt a szülok és gyermekeik értelmességében bizonyos hasonlatosság mutatkozik. A másik: a szülok anyagi állapotától nem kis mértékben függo neveltetési körülmények jelentosen befolyásolni képesek a potenciális adottságok kibontakozásának mértékét.
5. ábra. Az „os örökség” és a „visszatérés az átlaghoz” törvény érvényesülése különbözo foglalkozású (és értelmi szintu) apák és gyermekeik értelmi szintje esetében a húszas években végzett angliai felmérésben.
Vagyis jobb szociokulturális körülmények között általában jobb teljesítmény várható, és ez szinte pedagógiai közhely. A regisztrált jelenség persze objektív tény. Értelmezése és a belole fakadó konzekvenciák megítélése azonban jelentos mértékben függ az adott társadalom emberszemléletétol és szociális fejlettségétol. Súlyos igazságtalansághoz vezet, ha ennek a ténynek a talaján társadalmi eloítéletek születnek, ha az amúgy is kedvezményezettek muvelodési monopóliumát szentesítik, ha ez esetleg népek vagy társadalmi osztályok felsobbrenduségének ideológiájába torkollik.
Tanulságos a szülok gazdasági-társadalmi helyzetének megoszlását szemügyre venni az aberdeeni felmérésben is (Birch és mtsai, 1970). Míg ugyanis a korábban is értelmi fogyatékosnak tartott gyermekek jelentos hányada az elmaradottabb szociokulturális feltételek között élo rétegekbol került ki, addig a pszichometriai felmérés a jobb módúak gyermekeiben gyakrabban tárta fel az értelmi fogyatékosság enyhébb fokát. Eszerint a jobb anyagi-társadalmi helyzetben levo családok gyermekeinek enyhébb értelmi fogyatékosságát jobban tudják és nyilvánvalóan inkább akarják leplezni, mint a szegényebb családokban.
Ennek ismeretében joggal vetodik fel a társadalmi és szakmai felelosség kérdése az értelmi fogyatékosok gyógypedagógiai szelekciója során, melynek különösen a szocialista társadalom körülményei között kötelezoen érvényesülni kell a hátrányos helyzetuek védelmében.
Jól ismertek a különbözo rasszok, népcsoportok esetében talált értelmi szint differenciák is. Az IQ értékek összehasonlításakor komoly probléma a mérésre felhasznált teszt kultúra-függosége. Emiatt ezek esetleg eleve nem adekvátak más etnikai csoport kulturális hagyományai között. Így csak az állítható, hogy adott teszt esetében találtak különbséget, s nem az, hogy ez eleve értelmi szintbeli differenciát tükröz. A teszt értékek eltérését semmi esetre sem szabad általános értékbeni megítélésre felhasználni. Emellett az értelmi fejlodést nem kis mértékben befolyásoló környezeti feltételek (nyomor, éhezés, oktatás hiányosságai stb.) is komoly szerepet játszanak az eltérések létrejöttében. A városi és falusi lakosság IQ megoszlásában is találtak különbséget, a városiak javára (Terman és Merill, 1937; Akesson, 1961).
Az értelmi fogyatékosok gyakorisága Magyarországon
Magyarország 1870-tol – elsok között – gyujtött a népszámlálás során értelmi fogyatékosokra vonatkozó adatokat. A századfordulón 1,1‰-re becsülték a „szellemi” fogyatékosok arányát. Az 1930. évi népszámlálás során 1,2‰-es prevalenciát regisztráltak (Szél T., 1931). Bizonyos vidékeken azonban az arányszám feltuno emelkedése volt megfigyelheto (pl. Csallóközben a kretének miatt). Mindezek azonban csak hozzávetoleges és elsosorban középkorúakra vonatkozó gyakoriságot jelentettek. Így Darányi (1939) a harmincas évek végén már 10–20‰-re, tehát legalább tízszeresére becsülte a gyengeelméjuek elofordulását.
Az elmúlt idoszakra vonatkozóan a Muvelodésügyi Minisztérium Statisztikai Tájékoztatója szolgáltatja a legmegbízhatóbb adatokat a tanköteles beiskolázott értelmi fogyatékosok arányára vonatkozóan.
A III. táblázatban hazánk 24 közigazgatási egysége szerint a gyógypedagógiai intézmények értelmi fogyatékosainak számát és százalékát mutatjuk be az 1974/75. tanévben. Az adatok értékelésekor a következokre kell figyelemmel lenni:
1. A táblázat csak a tankötelesek beiskolázási statisztikái alapján készült. Így nem tartalmazza:
a. Az egészségügyi gyermekotthonokban ápolt gyermekeket. (Az intézeti ellátásra szoruló értelmi fogyatékosok prevalenciája 3,3
–3,7‰.)
b. Az egészségügyi gyermekotthonokba, valamint gyógypedagógiai intézményekbe felvételre váró, egyel
ore otthon gondozott gyermekeket.
c. A szándékoltan otthon gondozott gyermekeket.
d. A néhány gyógypedagógiai osztályt végzett, de oktatásban már részt nem vev
o gyermekeket.
2. A gyógypedagógiai intézményekbe beiskolázott gyermekeken kívül nem kis számú enyhébb értelmi fogyatékos jár általános iskolába. Ide egyrészt azok sorolhatók, akiket a gyógypedagógiai áthelyezo bizottság már látott és értelmi fogyatékosnak minosített, de helyhiány vagy egyéb ok miatt oket megfelelo gyógypedagógiai intézménybe még nem tudta beiskolázni. [1967/68-ban még 1732 ilyen értelmi fogyatékost tartottak nyilván (Göllesz,1969)]. Másrészt – számos szakember véleménye szerint – további értelmi fogyatékos gyermekek húzódhatnak meg az általános iskolákban, anélkül, hogy a gyógypedagógiai áthelyezo bizottság látná oket.
3. Köztudott az is, hogy a kisegítoiskolákba járók bizonyos része – anyagunkban 7,6% a – nem tekintheto értelmileg fogyatékosnak. Ez tehát ellentétes irányú tendenciaként értékelendo az értelmi fogyatékosok gyakoriságának vizsgálatakor.
4. Az általános iskolás tanulók életkora 6-14 év, túlkoros viszonylag ritka. A gyógypedagógiai intézményekben az elso osztályt egy vagy két elokészíto osztály elozi meg, emellett a tanköteles kor 16 éves korig tart. A tanulási és elhelyezési nehézségek miatt még 16 évesnél idosebb tanulók is elofordulhatnak az értelmi fogyatékosok oktatását végzo intézményekben. A táblázatban található százalékos arányok tehát nem az azonos életkorú gyermekekre, hanem Magyarországon az adott tanévben az alsófokú oktatási intézményekbe beiskolázott tanulókra vonatkoznak.
30‰ feletti értékek fordulnak elo Bács-Kiskun, Békés, Fejér, Somogy, Vas, Pest és Szolnok megyében, valamint Budapesten és Pécsett. A legalacsonyabb értékeket Gyor-Sopron és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ill. Szegeden regisztrálták. Az utóbbiak minden valószínuséggel az elégtelen férohellyel magyarázhatók meg. Az egyes közigazgatási egységek gyakorisági értékében tehát tekintélyes – nem egyszer többszörös – különbségek vannak. Természetesen felmerül a kérdés, hogy vajon ezen jelentos eltérések hátterében objektív differenciák vagy csupán az értelmi fogyatékosok számára létesített intézmények férohelykülönbségei és a kiválogatás rendszerének eltérései állanak-e? Jelenlegi ismereteink szerint inkább az utóbbi, torzító tényezokkel kell számolni.
Mindenképpen szükséges lenne meghatározott életkorú reprezentatív mintában az értelmi fogyatékosok keresztmetszeti gyakoriságát hazánkban is felmérni és emellett az értelmi fogyatékosok országos nyilvántartásának. folyamatos és mind megbízhatóbb vitelét biztosítani.
Figyelembe véve a kisegítoiskolák 29‰-es és a súlyosabb értelmi fogyatékosok 3-4‰-es gyakoriságát, Magyarországon az értelmi fogyatékos gyermekek a tanköteles korúaknak tehát mintegy 32–33‰-ét jelentik, és ez a gyakoriság valamivel nagyobb a megbízhatóbb külföldi adatok többségénél és az elméleti várakozásoknál.

Az értelmi fogyatékosság gyakoriságának alakulása Magyarországon
A gyógypedagógusok tapasztalatainak és a statisztikai adatok értékelésekor az utóbbi idoben gyakran felmerül a kérdés: emelkedik-e hazánkban az értelmi fogyatékosok gyakorisága?
A statisztikában nyilvántartott értékek (IV. táblázat) egyértelmu igenlo választ adnak e kérdésre, mivel 1954/55. és 1974/75. tanév között, vagyis 20 év alatt a gyógypedagógiai intézménybe járó értelmi fogyatékos gyermekek százalékos gyakorisága több mint megnégyszerezodött (4,4-szeresére nott) (6. ábra). Az elmúlt 10 évben a gyakorisági érték 2,1-szeresére növekedett.
Milyen tényezok állhatnak e szignifikánsan emelkedo tendencia hátterében? Magunk 7 okot tartunk kiemelésre érdemesnek:
1. A megfelelo intézményhálózat, vagyis a gyógypedagógiai-kisegíto és foglalkoztató iskolák, valamint az általános iskolák mellett muködo kisegíto osztályok fokozatos kiépítése. Ennek megfeleloen a korábban elhelyezhetetlen és kompromisszumként általános iskolában oktatott értelmi fogyatékosok megfelelo elhelyezése általában biztosítható. Ezáltal viszont a statisztikák is megbízhatóbbá váltak.
2. Téves beutalások. A kisegítoiskolai hálózat kiépülésével párhuzamosan elofordulhat, hogy a testi vagy érzékszervi fogyatékos, ill. magatartászavarú vagy egyszeruen csak tanulási akadályozottságot mutató gyermekektol egyes pedagógusok a kisegítoiskolába való átutalással szabadulnak meg. Erre azért is kerülhetett sor, mert a testi és érzékszervi fogyatékosok intézményeinek férohelyei nem emelkedtek ugyanilyen ütemben, és a helyhiány miatt fel nem vett gyermekek – foleg a kettos sérültek – a kisegítoiskolába kerültek. A fovárosi vizsgálat tanúsága szerint a kisegíto-iskolás gyermekek 7,55 %-a bizonyosan nem értelmi fogyatékos.
3. Az igények növekedése. A társadalmi-kulturális haladással párhuzamosan az iskolai követelmények egyre nagyobbak, így az enyhe értelmi fogyatékosok és a határesetek mind könnyebben leplezodnek le. Olyan országokban, ahol az analfabetizmus általános, az értelmi fogyatékosság arányát is nehéz, sot szinte lehetetlen megállapítani. Viszont minél nagyobb tudásigénnyel lép fel valamely társadalom tagjaival szemben, annál inkább megállapítható az alacsony értelmi szintu személyek gyakorisága.
A fenti három tényezo minden bizonnyal komoly szerepet játszik az értelmi fogyatékosság hazai gyakoriságának emelkedésében. Ugyanakkor ezek nem tekinthetok objektív trendnek és inkább csak nyilvántartásuk fokozódásáról van szó.
4. Az orvostudomány és a társadalmi-gazdasági fejlodés kontraszelektív hatása. Míg a harmincas években pl. a Down-kórosoknak közel 85%-a nem érte meg az iskoláskort, addig napjainkban – a megfelelo orvosi kezelések (antibiotikumok; szívmutétek stb.) és gondozás eredményeképpen – már közel 50%-uk megéri az iskoláskort, sot a felnott- és idoskort. Tehát e szindróma kialakulási gyakorisága, ún. incidenciája nem fokozódik [sot hazánkban az alacsonyabb születésszám okozta anyai életkor megfiatalodás miatt még csökken is (Czeizel és mtsai, 1969)], mégis halálozásuk számottevo redukálása miatt létezési gyakoriságuk, ún. prevalenciájuk jelentosen növekszik. S az iskoláskorúakra vonatkozó statisztikai adatok és az intézeti férohelyek egyre növekvo igénye e létezési gyakoriság emelkedését tükrözik.
Ez esetben sincs tehát abszolút gyakoriságfokozódásról szó, csupán az iskoláskorúak esetében érvényesülo relatív gyakoriságnövekedésnek lehetünk szemtanúi.
5. A differenciális termékenység hatása. Régóta ismert, hogy a különbözo társadalmi rétegek gyermekszáma számottevo eltérést mutat, és ezt nevezzük differenciális termékenységnek. Nagy általánosságban az mondható, hogy minél alacsonyabb gazdasági-kulturális feltételek között él a vizsgált társadalmi réteg, annál kevésbé ismeri és alkalmazza a születéskorlátozás hatékony módszereit, és ennek megfeleloen nagyobb a gyermekszáma. Az elmúlt évtizedekben társadalmunk dinamikus fejlodése eredményeképpen népességünk dönto hányada magasabb gazdasági-kulturális nívót ért el, és ezzel párhuzamosan intenzíven alkalmazta a születéskorlátozás módszereit. Ez – mint köztudott – az élveszületések nem kívánatos alacsony szintre esését idézte elo. Viszont a lakosság kis hányadát képezo szociokulturálisan elmaradottabb rétegek alig korlátozták termékenységüket, és ezáltal a születések között – abszolút számuknál – jóval tekintélyesebb arányban találhatók meg gyermekeik. E bonyolult kérdésnek csak két aspektusára utalunk e helyütt. Egyrészt a cigány gyermekek aránya az élveszületések között számottevoen nagyobb a cigány lakosságnak az össznépességben elfoglalt arányánál. Ugyanakkor köztudott, hogy a cigány családok nem kis része alacsonyabb szociokulturális feltételek között él, és így gyermekeik nevelését, gondozását és egészségvédelmét csak alacsonyabb szinten tudja megoldani. Ennek megfeleloen a cigány gyermekek részesedése az értelmi fogyatékosként nyilvántartottak között számottevoen nagyobb, mint az általános iskolások között. Másrészt köztudott, hogy a számottevoen átlag alatti értelmi szintu személyek gyermekei között – az értelmi szint poligén öröklodése miatt – az átlagosnál sokkal nagyobb számban várhatók ugyancsak átlag alatti értelmi szintu, esetleg értelmi fogyatékos gyermekek. Ennek szemléletes példái találhatók meg vizsgálatunkban is. A kisegítoiskolát végzett személyek gyermekszáma ugyanis csaknem háromszorosa a népesség átlagának, és az o gyermekeik között az értelmi fogyatékosság ismételt elofordulása (50% körül) megdöbbentoen nagy. A differenciális termékenység tehát komolyan hozzájárul az értelmi fogyatékosok arányának növekedéséhez.
6. A kis súlyú újszülöttek („koraszületések") nagy gyakorisága hazánkban. Magyar-országon a 2500 g-nál kisebb súlyú élveszülöttek aránya sajnálatosan magas, 11 körüli. Az ido elott világra jött és/vagy az intrauterin fejlodésben visszamaradt újszülöttek központi idegrendszerének sérülékenysége viszont számottevoen nagyobb. Így a 2500 g alatti újszülöttekben az értelmi fogyatékosság kialakulásának is nagyobb a valószínusége.
7. Az elsoszülöttek fokozott részesedése. A hazai alacsony születési szám miatt az elsoszülöttek részesedése felülmúlja a más országokban észlelt arányt. Az elsoszülöttek átlagos születési súlya pedig kisebb a késobbi szülési sorszámúakénál és esetükben a szülési sérülések, perinatális ártalmak némileg gyakoribbak, így az értelmi fogyatékosság kialakulásának nagyobb a kockázata.
Az értelmi fogyatékosság hazai gyakoriságában észlelt emelkedo tendencia hátterében tehát döntoen látszólagos (nyilvántartási, iskolai követelmények növekedése, téves áthelyezés stb.) tényezok állanak. Ennek legfontosabb bizonyítéka, hogy az értelmi fogyatékosságok gyakorisága az iskoláskorúakban teoretikusan 30%0 körüli értékben adható meg, és hazánkban az emelkedo tendencia ezen érték irányába haladt. Emellett azonban – ha sokkal kisebb mértékben is – objektív tényezokkel (kontraszelektív hatások, koraszületések nagy gyakorisága, a differenciális termékenység kedvezotlen effektusa) is számolni kell. A Magyarországon újabban észlelt 30‰-et meghaladó nyilvántartott prevalencia eredete bizonyára ezekben keresheto. S emiatt komoly feladatok hárulnak az illetékes szakemberekre. Különösen a koraszületések gyakoriságának csökkentésétol és a differenciális termékenység egyensúlyának javításától várhatók hazánkban komoly eredmények az értelmi fogyatékosság megelozésében.
Az értelmi fogyatékosság közegészségügyi jelentosége
„Valamely betegség jelentosége áldozatainak számán mérheto le” – írta Koch Róbert, és állításának helyessége az értelmi fogyatékosság esetében is igazolható.
Hazánkban az iskoláskorúak nyilvántartott értelmi fogyatékosság prevalenciája 32-33‰. Eszerint évente 5–6000 értelmi fogyatékos világrajövetelével kell számolni. Közülük 500 600 intézeti ellátásra, speciális gondozásra szoruló súlyos fogyatékos. Az értelmi fogyatékosságot okozó betegségek bizonyos része (pl. a kromoszóma-rendellenességek) viszont a születés után hamarosan halálhoz vezethet, és ezáltal az értelmi fogyatékosság kórismézésére és számbavételére sincs ido. Így ezek a csecsemok eleve ki is maradnak az értelmi fogyatékosság iskoláskori gyakorisági értékeibol. Az ország lakosságát figyelembe véve mintegy 340 000 értelmi fogyatékossal és ezen belül 35 000 súlyos esettel kell számolni. (A súlyos értelmi fogyatékosok fokozott halálozása miatt tényleges számuk ettol elmaradhat.)
Az értelmi fogyatékosok orvosi ellátása, esetleg intézeti gondozása, valamint speciális oktatása és foglalkoztatása jelentos költségeket igényel a társadalomtól. De a financiális-gazdasági terheknél is fontosabbak a humanitárius szempontok: a család és a társadalom érzelmi megterhelése. Mindent meg kell tehát tenni az értelmi fogyatékosság megelozése érdekében: Ez csakis a kóreredet ismeretében remélheto. Vizsgálatunk és e munkánk célja épp ezért elsosorban az értelmi fogyatékosság kóreredetének és a prevenció lehetoségeinek feltárása.
Források az értelmi fogyatékosok pszichológiájához
A pszichológia sem mint gyakorlatorientált, sem mint elméleti tudomány, hosszú ideig nem mutatott érdeklodést az értelmi fogyatékos ember lelki jelenségcinek, személyiségének megismerése iránt. Ez összefüggött azzal is, hogy az értelmi fogyatékossággal élo emberek társadalmi kirekesztettsége, elkülönített iskolázása és gondozása miatt nem is volt igazi lehetoség problémáikkal a társadalom hétköznapjaiban találkozni.
Másrészt azzal függött össze, hogy a gyógypedagógia a maga illetékességi körébe vonta a gyógypedagógiai pszichológiát és ezen belül az értelmi fogyatékosok pszichológiáját is, mintegy elhárította a „kívülálló” pszichológia közeledését. Ez a fejlodési tendencia külföldön is, hazánkban is jellemzonek mondható az értelmi fogyatékosokra irányuló pszichológiai kutatásokra. Jól tükrözi ezt a helyzetet az is, hogy Értelmi fogyatékosok pszichológiája címen összefoglaló kézikönyv hazánkban mindezidáig nem jelent meg, és külföldön is igen elszórtan található ilyen munka. Sokkal általánosabb, hogy „A fogyatékos értelem” (Szondi, 1925), „Értelmi fogyatékosság” (Clarke, Clarke 1958), „Mentális szubnormalilás” (Masland, Sarason, Gladwin 1958), „Az értelmi fogyatékosság kézikönyve” (Ellis, 1963), „Mentális retardáció” (Stevens, Heber 1964) (Tizard 1974) (Drew, C.J., Logan, D.R., Hardman, M.L. 1988) (Jakab, I. 1982) (Krishef, C.H. 1983), „A mentálisan retardált gyermek” (Robinson, Robinson 1965), „Intellektuális sérülés” (Heron, Myers 1983), „A mentális retardáció kézikönyve” (Matson, J.LI, Mulick, J.A. 1991), „Tájékoztató kézikönyv a mentális retardációról” (McGarrity, M. 1993) címmel jelenik meg egy-egy, a kor tudományos ismereteit összefoglaló és rendszerezo nagy monográfia. Az ilyen jellegu muvek azonban nemcsak pszichológiai kérdésekkel foglalkoznak. Az értelmi fogyatékosok pszichológiája egy-egy ilyen monográfiában esetleg csak egy fejezettel van képviselve. A többi fejezet egyéb, nem pszichológiai kérdésekkel, pl. az értelmi fogyatékosság kóreredetével, a prevenció és a rehabilitáció lehetoségeivel, speciális jogi szempontokkal, az értelmi fogyatékosok speciális nevelési helyzetével, társadalmi-gazdasági számításokkal, a különbözo szolgáltatások kérdéseivel foglalkozik.
Természetesen ennek a feldolgozásnak és rendszerezésnek is nagy a létjogosultsága, hiszen az értelmi fogyatékosokkal foglalkozó különbözo szakemberek - orvosok, gyógypedagógusok, pszichológusok, szociális munkások, jogászok, szociológusok - így egy muben találják meg az összes fontos ismeretei az értelmi fogyatékosságról, az értelmi fogyatékos ember szükségleteitol, és így egymás szemléletmódját, problémakezelését, kutatási eredményeit is át tudják tekinteni.
Az abnormálisok pszichológiája címen megjeleno kézikönyvek közül is van, amelyik foglalkozik az értelmi fogyatékosok pszichológiai kérdéseivel. Az abnormálisok pszichológiája azonban általában a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos problémákkal foglalkozik, (Eysenck, H.J. 1973) (Weczkovicz, T.E. 1988)
Az is általános feldolgozási, ill. publikálási módja az értelmi fogyatékosok pszichológiai vizsgálataiból leszuri ismereteknek, hogy egy ilyen témájú fejezet a „Különleges, kivételes (exceptional) gyermekek pszichológiája” címen megjeleno könyvbe épül be. Az ilyen muvek egy kötetbe szerkesztik a különbözo fogyatékosságokra és esetleg a pozitív extrém variánsokat képviselokre, pl. a tehetséges gyermekekre vonatkozó ismereteket. (Cruickshank, 1956) (Heward, W.L., Orlansky, M.D. 1988) (Taylor, L.R. 1989)
A tehetséges gyermekekkel foglalkozó könyvtárnyi irodalomban századunk 70-es éveitol kezdve jelenik meg a tehetséges fogyatékos gyermekekkel való foglalkozás. Érzékszervi és testi fogyatékosságok területén ez az intelligenciában megmutatkozó kiemelkedo képességei is jelentheti, mint ahogy azt Whitmore és Make „Intellektuális tehetség fogyatékos gyermekeknél” címu könyve bemutatja. (Whitmore, J., Maker, J. 1985) Értelmileg és tanulásban akadályozott személyeknél a tehetség jegyei inkább szenzomotoros, zenei és egyéb muvészi képességekben mutatkozhatnak meg. (Fox, L., Brody, L. Tobin, D. 1983)
A gyógypedagógiai terminológiában angolszász hatásra kialakuló új kifejezés - „gyermekek speciális szükségletekkel”, „speciális szükségletu gyermekek” (children with special needs, special needs children) - is magába foglalja mind a fogyatékos, mind a tehetséges gyermekeket, sot ezen túlmenoen tágítja a kört bizonyos nevelési, terápiás igények alapján. (Mittler, P. 1993)
A „Gyógypedagógiai pszichológia” (heilpädagogische Psychologie, remedial psychology, rehabilitational psychology) címen megjeleno kézikönyvekben is egy-egy fejezet foglalkozik az értelmi fogyatékosok pszichológiájával. Ezt az utat járta az 1968-ban elso kiadásban megjelent, majd még három változatlan kiadást megért, Illyés Gyuláné által szerkesztett „Gyógypedagógiai pszichológia” címu kézikönyv is. Egy kötetben mutatta be a látási-, hallási, mozgásszervi-, értelmi fogyatékosok és beszédhibások pszichés sajátosságait, intelligenciájuk, személyiségük, kognitív funkcióik fejlodését, diagnosztizálásuk és a tanácsadás, valamint munka- és pályaválasztásuk problémáit. Fengler és Jansen „Gyógypedagógiai pszichológia” címu kézikönyvében is minden fogyatékossági terület pszichológiájával külön fejezet foglalkozik. A tanulásban akadályozottak s az értelmileg akadályozottak pszichológiája más szerzo által írt, külön-külön fejezetben jelenik meg. (Kornmann, R. 1994) (Neise, K. 1994)
Napjainkra külföldön az értelmi fogyatékosok pszichológiájában részkérdéseket vizsgáló kísérletes beszámolók, klinikai megfigyelések, esettanulmányok nem annyira kézikönyvekben hozzáférhetoek, hanem folyóiratokban kerülnek publikálásra. Vannak az értelmi fogyatékosok problémáinak szentelt önálló folyóiratok, mint például az American Joumal of Mental Deficiency/késobb ...on Mental Retardation (Amerikai folyóirat az értelmi fogyatékosságról/késobb retardációról), British Journal on Mental Subnormality/késobb lntellectual Disability... (A mentális szubnormalitás brit folyóirata/késobb intellektuális fogyatékosság...), Mental Retardation Research (A mentális retardáció kutatása) -, hogy csak a legjelentosebb angolszász lapokra utaljunk. Ezek változó címeikben is jól tükrözik a fogalomhasználat változását. E folyóiratok a korszeru tudományos ismeretek tárházai és a tudományos viták fórumai is. Experimentális kutatások segítségével mutatják be, hogy hogyan változnak meg régi ismereteink, és hogyan születnek új kérdésfeltevések, új elméleti megközelítések.
Új elvárások, kihívások
Századunk közepétol kezdve az értelmi fogyatékosság és a pszichológia viszonyában is változásnak lehetünk tanúi. Megélénkül az érdeklodés a pszichológusok körében az értelmi fogyatékosok problémái iránt. Ennek a tudománytörténeti fejlodési tendenciának is több oka és magyarázata van. Egyrészt a pszichológia fejlodésének elso évtizedeiben - még a XX. század elso felében is - foleg az átlagos ember pszichológiai jelenségeinek és ennek törvényszeruségeinek megismerésére tudott vállalkozni. Csak késobb irányul a figyelem az átlagostól eltéro, a különbözo magatartási devianciákat mutató, az elmebeteg, az értelmi fogyatékos, a tehetséges gyermek és felnott felé, amikor a pszichológia már nagyon sokat tud az átlagos gyermekrol, az emberrol. Ez az odafordulás összefügg azzal a felismeréssel is, hogy a kóros lelki jelenségek természetének ismerete hozzásegíthet az ép muködés szerkezetének megértéséhez is. A pszichopatológiai megközelítésmód tehát a nem fogyatékosok és nem deviánsak lélektanában is fontos építoelem.
A másik magyarázat abban keresheto, hogy századunk második felében mind a demokratikus politikai törekvésekben, mind az önszervezodo társadalmi mozgalmakban, a modern muvészetekben - irodalomban, képzomuvészetben - kifejezett szolidaritás és empátia figyelheto meg a társadalmilag hátrányos helyzetuek, vallási, etnikai kisebbségek, a peremhelyzetbe kerültek, általában a más emberek irányában. A modern regény felfedezi az elmebeteg, a fogyatékos embert, filmek, színházi eloadások közönsége is találkozik a fogyatékossággal élo emberek sokszor drámai feszültséggel terhes életszituációival. Ekkor már nemcsak elzárt falak között élnek az értelmi fogyatékos emberek. A közvetlen találkozás pozitív élményei is átformálják, jó irányba befolyásolják az addigi nézeteket, eloítéleteket. A gyógypedagógián kívüli szakmák és szakemberek, pszichológusok, szociológusok és laikus segítok is keresik helyüket az értelmi fogyatékosok problémáinak megoldásában.
Szinte minden nagy pszichológiai iskola, ill. irányzat elméleti koncepciójában van olyan gondolati elem, szemléleti keret, hipotézis, magyarázó elv vagy vizsgálati módszer, ami az értelmi fogyatékosok pszichológiájában is felhasználható. Egyrészt az értelmi fogyatékosok pszichológiájával foglalkozó kutatók munkájukban érvényesítik a jelentos pszichológiai iskolák elméleti alapjait és eredményeit, mintegy csatlakoznak egy-egy iskolához, másrészt maguk a pszichológiai irányzatok - a pszichoanalízis, az alaklélektan, a viselkedéslélektan és foleg ezek új irányzatainak - képviseloi maguk fordulnak az értelmi fogyatékosok pszichológiai problémái felé.
Nem feladata e munkának, hogy az egyes pszichológiai irányzatokról akárcsak rövid áttekintést is adjon, ez túlfeszítené témánk kereteit és ugyanakkor óhatatlanul a leegyszerusíto sematizmus veszélyét hordozná. Feltételezve a nagy pszichológiai iskolák keletkezésének és kibontakozásának tudománytörténeti ismeretét, valamint ezen irányzatok eszmetörténeti és kultúrtörténeti üzenetének ismeretét, csak azokra az összefüggésekre utalunk, amelyek az értelmi fogyatékosok pszichológiája szempontjából lényegesek. Itt sem lehet a témát teljesköruen feldolgozni, csupán azt a jellegzetes gondolkodásmódot szeretnénk bemutatni, amellyel a fo pszichológiai irányzatok közelítenek az értelmi fogyatékos ember problémáihoz. A pszichoanalitikus, a viselkedés- vagy alaklélektani megközelítésmód bizonyos tematikus irányultságot is jelez. Bizonyos témák kutatása jellegzetesen jelenik meg vagy az egyik, vagy a másik irányzat képviseloinél, foleg az „iskolák” kialakulásának kezdeti idoszakában. Erre a tematikus irányultságra is igyekszünk példákat hozni.
A pszichoanalízis hozzájárulása az értelmi fogyatékosok pszichológiájához
A pszichoanalízis tanításait az elmélet kialakulásának kezdetén foleg a neurotikus és pszichoszociális hátteru személyiségproblémák megértésében és terápiájában hasznosították. Az organikus vagy funkcionális hátteru zavarok szétválasztásának merev gondolkodási modellje azonban lassan átalakult, és így nyert teret a pszichoanalitikus elmélet és terápiás gyakorlat az elmebetegekkel és az értelmi fogyatékosokkal való munkában is. Nem a biológiai sérülést, az organikus károsodást kívánják értelmezni vagy megváltoztatni, hanem a pszichés „rárakódást” kívánják megismerni és befolyásolni.
Személyiség és értelmi fogyatékosság pszichoanalitikus megközelítésben
Az értelmi fogyatékos gyermek fejlodésében és a felnott értelmi fogyatékos ember személyiségének szervezodésében a pszichoanalitikusok már igen korán, a század 30-as, 40-es éveiben hangsúlyozták a nem fogyatékos emberrel közös vonásokat. Ez igen fontos felismerés, mert az értelmi fogyatékosok pszichológiája abban az idoben még elsosorban a különbségek kimutatására és ezek vizsgálatára irányította a figyelmet.
A pszichoanalitikusok az értelmi fogyatékos emberben nem elsosorban a biológiai sérülés következményeként kialakult „esetet” látták, hanem az „én” szervezodésének gyengeségére hívták fel a figyelmet. A személyiségkép szerkezete a pszichoanalitikus magyarázat szerint - mint ismeretes - hármas rendszerbol áll: ösztön én, én, felettes én. Az értelmi fogyatékos gyermeknél az ösztön én - ugyanúgy mint a nem értelmi fogyatékosoknál - az energiák forrása, feszültségekkel teli, dinamikus rendszer, melyet az örömelv szabályoz. A személyiség másik pólusán a felettes én azonban már sérülten alakul ki, mert a két pólus között az én, mely a realitáselvet képviseli, a mentális gyengeség miatt lassabban érik, infantilisabb marad. Az általánosítás képességének sérülése az értelmi fogyatékosoknál nemcsak azt jelenti, hogy szoros értelemben vett logikai gondolkodási funkciókban van nehézségük, hanem azt is, hogy nehezebben tudják az én-nel kapcsolatos múltbeli tapasztalataikat úgy általánosítani, hogy viselkedésükkel a környezeti elvárásoknak megfeleljenek. Vegyünk egy konkrét példát: a nem értelmi fogyatékos kisgyermek abból a figyelmeztetésbol, hogy nem szabad a falra firkálni, könnyen tudja általánosítani azt, hogy sem a falra, sem az asztalra, sem a padlóra nem szabad firkálni, sot nemcsak a ceruzára, hanem a csokoládé vagy a fogpaszta szétkenésére is vonatkozik a tilalom. Ugyanez a muvelet az értelmi fogyatékos gyermeknek nehezére esik, neki minden helyzetben újra kell tanulnia, mert az én alacsonyabb renduen tudja szervezni a múlt tapasztalatainak általánosítását. A felettes én, mely a társadalmat képviseli, a mások véleményét, a társadalmi értékrendszert, az erkölcsöt és az eszméket, szintén lassabban, nehezebben alakul ki, hiszen ezek a kategóriák a mentális gyengeség miatt nehezebben felfoghatók. A nevelés fontos területe az ösztön én világa - mondják a pszichoanalitikus elveket képviselok. Az örömelv kielégítése, annak szeretetteljes korlátozása mellett a feszültségek oldása, bizonyos mértéku frusztráció elviselésének megtanítása mellett rejtett energiák mozgósítása hozzásegítik az én-t a harmonikus fejlodéshez.
A hazai szakirodalomban alig található olyan munka, amely az intellektuális fejlodés zavarai mögött - pszichoanalitikus megközelítéssel - elsosorban ne a biológiai károsodás hatásait, az intelligenciagyengeség tényét, hanem a korai ösztönfejlodés zavarait, a feldolgozatlan agressziókat, félelmeket, gátlásokat vizsgálná, E tárgykörben jelentos Isztrayné Bíró Anna tanulmánya az intellektuális gátlás és a butaság dinamikájáról. (1982) A fejlesztéssel szemben megmutatkozó gyermeki ellenállás értelmezésekor - amikor a gyermek mintegy menekül a „butaságba” - is jól felhasználhatóak a fenti szempontok. (Torda, Á. 1995.)
Az elhárító mechanizmusok, az elfojtás, a regresszió pszichoanalitikus fogalmainak felhasználása az értelmi fogyatékosok pszichológiájában
Ezek a pszichoanalitikus elmélet által használt fogalmak olyan pszichológiai folyamatokra utalnak, melyekkel az én (felettes én) és az ösztön én konfliktusai feloldhatóak, a pozitív én-kép megvédheto, a lelkiismereti konfliktus, bunösségérzés kiegyenlítheto. A fogyatékos embernek nagyon nagy szüksége van én-je védelmére. Azonban mivel az én-struktúrák már eleve fejletlenebbek, gyakran csúszik az alacsonyabbrendu védekezés felé: regressziót mutat, a már túlhaladott, egyszeru viselkedés védelmébe menekül. Az értelmi fogyatékos gyermekeknél tapasztalható bizarr magatartásformákat a pszichoanalitikus szerzok nem a sérült idegrendszer „értelmetlen” cselekvéses melléktermékeként fogták fel, hanem arra mutattak rá, hogy a megzavart énfejlodés jellemzoje ez, egyfajta alacsony szintu énkifejezési próbálkozás, melyben a realitás és az én kapcsolatának meg nem értése tükrözodik.
Az énkép kialakulása sem értheto meg az értelmi fogyatékosoknál a pszichoanalítikus elmélet magyarázó elvei és klinikai tapasztalatai nélkül. Freud leányának, Anna Freudnak pszichopatológiai klinikai munkássága a gyermekkori rendellenes személyiségfejlodés háttértényezoinek megértését szolgálta. (Freud, A. 1968) Az értelmi fogyatékos gyermekek körében mutatkozó magatartási zavarok megértéséhez ez a kiindulópont igen sokat segített.
Az anya-gyermek kapcsolat zavarainak és a hospitalizáció jelenségkörének vizsgálata
Mind a hospitalizáció, mind a megzavart korai anya-gyermek kapcsolat sokrétu következményes tünetei között kiemelt jelentoséggel szerepel a mentális fejlodés és a beszédfejlodés megrekedése. Igen gyakran elofordul, hogy ilyen interperszonális, szociális ártalmak miatt elmaradt kisgyermekeket értelmi fogyatékosnak minosítenek. A hospitalizmus jelenségkörének leírója, legjobb ismeroje - a magyar származású - René Spitz is a pszichoanalítikus iskola képviseloje volt. Neki is köszönheto, hogy az ál-értelmi fogyatékosság jelenségére egyre többen felfigyeltek, és ezzel az értelmi fogyatékosság differenciáldiagnosztikája is jelentosen fejlodött. (Spitz, 1945)
Az értelmi fogyatékos gyermek és anyja között kialakuló érzelmi kapcsolatok megismerése az anyák pszichés reakcióképzésének - eltagadás, elfojtás, rejtett elutasítás, kompenzálás, túlkompenzálás - feltárására is a pszichoanalitikus szakemberek munkássága által vált lehetové. Maud Mannoni 1972-ben megjelent muve „A visszamaradott gyermek és anyja” klasszikus példája a fogyatékos gyermek létébol adódó nehezített anya-szerep pszichoanalitikus megértésének, a feldolgozási stratégiák elosegítésének. (Mannoni könyvének megjelenése óta számtalan hasonló témájú pszichoanalitikus munka látott napvilágot. Az ezekben megjeleno gondolati fejlodés bemutatását könyvünk második kötete fogja részletesen tartalmazni az értelmi fogyatékos kisgyermek fejlodése korai stádiumainak tárgyalásakor.)
E bonyolult kapcsolatrendszer ismerete nélkül pedig nem lehetséges az értelmi fogyatékosokra irányuló korai gyógypedagógiai-pszichológiai segítségnyújtás sem. Ez a korai beavatkozás ugyanis mindig több kell legyen, mint a gyermek fejlesztését célbavevo funkciótréning. Az anyáknak nyújtott segítség indirekt módon hat a gyermekre, kettojük pozitív kapcsolatából és a tágabb környezettel továbbfejlodo harmonikus viszonyból alakul ki a sérült kisgyermek elfogadottságérzése, az öröm, a motiváció, mely az értelmi fogyatékos kisgyermeknél is a rejtett energiák mozgósításával biztosítja a fejlodést.
Pszichoterápiás segítség az értelmi fogyatékossággal élo gyermekeknek, fiataloknak és családjaiknak
A freudi klasszikus pszichoanalízis terápiás eljárásai jelentosen támaszkodtak az elhárítás, elfojtás, indulatáttétel verbális értelmezésének technikájára. Ez a verbális értelmezés gyermek-korban még csak korlátozott keretek között muködik, ezért az analitikus pszichoterápiák átdolgozásra szorultak gyermekeknél történo alkalmazás esetén. Anna Freud és Melanie Klein munkássága jelentos e téren. A játékterápiás eljárások kidolgozásában úttöro volt Zulliger, aki a nehezen nevelheto gyermekek analitikus szemléletu gyógypedagógiájának is kialakítója volt. A gyermek pszicho- és játékterápiás technikákat értelmi fogyatékosok körében viszonylag késon, századunk második felében kezdték alkalmazni. (Leland, H., Smith, D. 1969, Bittner, G. 1979)
Pszichoanalitikus terapeuták kezdtek eloször foglalkozni pszichoterápiás helyzetben nemcsak magával az érintett értelmi fogyatékos gyermekkel vagy felnottel - foleg, ha magatartási zavar is társult a képhez -, hanem a családdal is. Az értelmi fogyatékos gyermekek testvérei is nehezített élethelyzetben élnek, nekik is - ugyanúgy mint az anyának - fel kell dolgozniuk a fogyatékos családtag létébol adódó konfliktusokat. Külföldön általános gyakorlattá vált, hogy konfliktusfeldolgozó csoportokat szerveznek az értelmi fogyatékosok testvéreinek. A családterápia is fontos segítség lehet az értelmi fogyatékos személy elfogadásának hosszú folyamatában. Fogyatékos gyermeket nevelo családokban a szülok közötti konfliktusok is gyakran származnak a fogyatékos gyermek létéhez való eltéro viszonyulásból. Gyakori, hogy az anya egyedül marad értelmi fogyatékos gyermekével. Ennek megelozését segítik a pszichoanalitikus terapeuták a szülok közötti konfliktusok értelmezésével, rendezésével. (Barsch, R.H. 1976) (Datler, W., Reinelt, T. 1984) (Seligman, M. 1983)
A nyugati országok ambuláns szolgáltatásai között a mi nevelési tanácsadóinkhoz hasonló, de kifejezetten pszichoanalitikus orientáltságú, specializált intézmények alakultak ki az értelmi fogyatékos gyermekek és családjaik érzelmi problémáinak kezelésére. Az angol nyelvterületen a „child guidence clinic” néven muködo intézményekben analitikus terapeuták és pszichagógusok (analitikusan képzett pedagógusok) végeznek ilyen természetu munkát. A német nyelvterületen a „Frühförderungszentrum”-ok (korai fejleszto központok) munkatársai között is megtalálhatók a pszichoanalitikus képzettségu szakemberek.
Az értelmi fogyatékossággal élo ember és a tágabb szociális környezet kölcsönhatásának a megértéséhez a klasszikus pszichoanalízisen túlmutató neoanalitikusok munkássága járult hozzá.
A pszichoanalízis eroteljesen szociológiai irányultságát képviselte a német pnzichoanalítikus Horst E. Richter, aki a 60-as, 70-es évek szociálkritikai mozgalmaihoz csatlakozva közremuködött a peremreszorult csoportok (Randgruppen) problémáinak átfogó megoldásában. Terepmunkájának lényeges vonulata volt a pszichoanalitikus csoportmunka hátrányos helyzetuekkel, a szolidaritás kölcsönös megtanulása és a gondolat társadalmi elfogadtatása. Iskolázatlanok, értelmi fogyatékosnak minosítettek és azok gyermekei is tagjai voltak azoknak a hajléktalan és marginális helyzetu csoportoknak, amelyekkel foglalkozott. „A szolidaritás mint tanulási cél” címu munkája a nyugati gyógypedagógiára nagy hatással volt. (Richter, H.E. 1974)
Dietmut Niedecken „Névtelenül” címu könyve, mely az „Értelmileg akadályozottak megértése” alcímet viseli, a „társadalmi tudattalan” olyan tendenciáival foglalkozik, amelyek felelosek az értelmileg akadályozott emberek felé irányuló megsemmisítés - különbözo történelmi korszakokban, változó formában fellépo - gondolataiért. Kritikusan viszonyul a modern rehabilitációs-technikai intézményrendszerhez, mert gyakran nem a fogyatékos ember személyiségének elfogadása és megértése képezi munkájuk alapját, és ezáltal elofordul, hogy nem gyógyítanak, hanem a sérült embert tovább rombolják. (Niedecken, D. 1989)
A pszichoanalitikus filozófiára épülo gyógypedagógiai nevelési koncepciók tárgyalására itt nem térünk ki.
Pszichoanalitikus hatások az értelmi fogyatékosok pszichológiájára hazánkban
Magyarországon a pszichoanalízisnek, foleg a klinikai pszichológiai gyakorlatban, igen értékes hagyományai vannak. Freud közvetlen baráti, munkatársi köréhez tartozó Ferenczi Sándor körül kialakult úgynevezett Budapesti-iskola képviseloi és azok tanítványai a mai klinikai pszichológiai életben vagy személyükön vagy tanításaikon, módszereik továbbadásán keresztül jelen vannak. (Harmat, P. 1986)
Kifejezetten az értelmi fogyatékosokkal való pszichológiai foglalkozás körükben azonban alig bontakozott ki.
A hospitalizmus ártalmai miatt retardáltan fejlodo csecsemootthoni gyermekeket hazánkban még századunk második felében is - amikor pedig a hospitalizmus jelensége már pontosan ismert volt, és megelozésére is kialakultak már stratégiák - nagyon gyakran minosítették értelmi fogyatékosnak. 3 éves korban, amikor óvodásotthonba kellett volna átkerülniük, gyakran nem voltak még szobatiszták. Nem beszéltek, érdektelen, kifejezéstelen volt viszonyuk környezetükhöz, elofordult a ritmikus törzshimbálás, szálemezés, ujjszopás, nyugtalanság. Ezt az állapotot a minosítést, diagnosztizálást végzo gyermekorvosok, gondozónok gyakran értelmi fogyatékosságnak tartották, így kerültek tömegesen az állami gondozott, csecsemootthonban nevelkedett gyermekek vagy egészségügyi gyermekotthonba vagy a középsúlyos értelmi fogyatékosok óvodáiba. Ha a minosítok szakmai muveltségében ismert lett volna az, hogy a biztos interperszonális kapcsolatok hiányosságai, zavarai fejlodési megrekedésekhez, regressziókhoz vezetnek, és ha tudták volna, hogy a személyes kapcsolat öröme nélkül nevelkedo gyermek „pótcselekvésként” használja a primitív örömszerzés módját, a ringató, himbálózó testmozgásokat, de ezek nem az értelmi fogyatékosság tünetei, akkor biztosan elkerülheto lett volna a gyermekek jelentos mértéku sodródása az értelmi fogyatékosokat ellátó intézmények felé. Pedig ebben az idoben már létezett Magyarországon egy olyan csecsemonevelési módszer és rendszer - a Pikler Emmi által kialakított, és munkatársai által továbbfejlesztett Lóczy-módszer - amelynek gyakorlata példát adhatott volna a hospitalizmus prevenciójához és a gyermekek negatív minosítésének elkerüléséhez.1
Jelentos e téren Hermann Alicenak az állami nevelootthonokban élo óvodás gyermekek értelmi és beszédbeli elmaradását vizsgáló munkája a 60-as években. (Hermann, A. 1967) E munka a Spitz által feltárt hospitalizmus jelenségének hazai intézeti viszonyaink közötti elofordulását vizsgálta. Hermann Alice e muben vizsgálatának összefoglaló eredményei mellett támpontokat is ad a hospitalizáció prevenciójához. Sajnálatos, hogy gondolatainak és gyakorlati tanácsainak nem volt elég nagy a hatékonysága a csecsemootthonokban és óvodásotthonokban dolgozó szakemberek körében, és így nem tudta megakadályozni az ezekben az otthonokban hospitalizálódott kisgyermekek - foleg az állami gondozottak - értelmi fogyatékossá minosítését.
A Semmelweis Orvostudományi Egyetem I.sz. Gyermekklinikáján muködo pszichológiai szakrendelésen Liebermann Lucy az 50-es évektol - a pszichoanalízis politikai okokból történo háttérbeszorításának idején is - pszichoanalitikus értelmezést valósított meg a gyakorlati terápiás munkában, felhasználva a londoni Tavistock Klinika tapasztalatait. Balkezes, mozgásukban ügyetlen gyermekekkel foglalkozva, paciensei között értelmileg fogyatékosok is voltak. Csak azért, mert nem voltak „épértelmuek”, nem rekesztette ki oket a terápiából. Ez a kirekesztés pedig sokáig általános volta nevelési tanácsadók, sot a logopédiai ambuláns ellátás gyakorlatában is. Külön gyógypedagógiai nevelési tanácsadók pedig nem léteztek - kivéve a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet Vizsgáló és Tanácsadóját és jogelod ambulanciáját -, így állíthatjuk, hogy az értelmi fogyatékos gyermekek és családjaik gyakran voltak ellátatlanok különbözo érzelmi és más jellegu terápiás szükségleteiket illetoen.
Gero Zsuzsa autista gyermekekkel és szüleikkel folytatott pszichoterápiás munkája nagy segítséget jelentett az érintettek nehezített élethelyzetében. (Gero, Zs. 1992) (Gero, Zs. 1992/a.)
A Faludi utcai gyermekpszichológiai szakrendeloben éltek tovább a pszichoanalitikus orientáltságú pszichoterápiás klinikai munka hagyományai. Az indirekt megközelítés - mely nem a tünetek befolyásolásán, hanem a hátterükben lévo, azokat kiváltó összetett komplexusok hatásának csökkentésén, az én-erok felszabadításán keresztül igyekszik gyógyítani - jellemzi Klaniczay Sára pszichoterápiás munkáját is. Teljesítményzavarokkal, dadogással, egyéb neurotikus tünetekkel kezelt gyermekeknél szintén nem volt szelekciós szempont számára az, hogy vajon a tünet hordozója épértelmu-e vagy értelmi fogyatékos. Három értelmileg akadályozott, dadogó gyermek pszichoterápiás kezelésérol írott tanulmánya betekintést ad az ilyen szemléletu pszichoterápiás munkába. (Klaniczay, S. 1991) (Klaniczay, S. 1992)
Az alaklélektan jelentosége az értelmi fogyatékosok pszichológiájában
Az alaklélektani pszichológiai iskola megteremtoi, a német Max Wertheimer, Wolfgang Köhler és Kurt Koffka századunk tizes éveitol kezdve publikálták kísérletes vizsgálatokra épülo elméletük alapjait. A Wundt idejében képviselt, „elemekre”, elemi lelki jelenségekre bontó pszichológiával szemben hangsúlyozták, hogy a személyiség több, mint a lelki funkciók összessége, mint ahogy az egész is több, mint részeinek összege. Az emberi érzékelés sem elemekbol építi fel az egész érzékletét, hanem magát az egészet, az „alakot”, a „Gestalt”-ot ragadja meg. A Gestalt érzékelés agyi muködésekhez, biológiai érési folyamatokhoz kötött, és viszonylag független a tanulástól. Az intelligencia muködésében, a problémamegoldó értelmes cselekvésben is megfigyelheto az egész helyzet felismerésének a szerepe. Köhler majomkísérleteibol ismertek az eszköz és az elérendo tárgy kapcsolatára vonatkozó felismerések, a kerülo út megtalálása, mint az értelmes cselekvés egyik módja. Eszköz és tárgy kapcsolatának felismerése, kerülo út megtalálás is csak a helyzet egészének, Gestalt-jának áttekintése alapján lehetséges. (Kardos, 1974) (Pléh, 1992)
A rigiditás-elmélet Lewin és Kounin munkáiban
Lewinnek az alaklélektan kiemelkedo képviselojének önálló elmélete, magyarázó rendszere volt a fogyatékos értelem pszichológiai jellegzetességeit illetoen. (Lewin, K. 1936) Lewin és Kounin is azonos intelligenciakorú, idosebb és fiatalabb értelmi fogyatékos gyermekcsoportokat és ugyanilyen intelligenciakorú épértelmu gyermekeket hasonlított össze. Azt találták, hogy az azonos intelligenciakor ellenére dönto különbségek mutatkoznak a feladatokhoz való hozzáállásban, a feladatvégzés módjában és szisztémájában. Az értelmi fogyatékosokat a kognitív funkciók rendkívüli merevsége, rigiditása jellemezte. A feladatvégzés során késobben lép fel náluk a telítodés, mint az ép gyermekeknél. Úgy tunt, a fogyatékos gyermek kevésbé unja meg a monoton, unalmas feladatvégzést, az ép gyermek viszont hamarabb változtat a cselekvésmódon, változatosabbá teszi a feladatvégzést, más megoldásokat keres. (Kounin, J. 1941) Lewin vizsgálatai azt is kimutatták, hogy az értelem fogyatékosságával együttjár az egész-rész viszony felismerésének sérülése, egy helyzet szerkezeti átalakításának képtelensége. Jól ismert a lewini kísérlet, amikor a gyermekeknek kockás papírt kell rajzolniuk, vagyis egy papírlapot kisebb négyzetekre felosztaniuk. Értelmi fogyatékos gyermekek külön-külön rajzolt, egymással kapcsolatban nem álló, elszórt négyzetecskéket rajzoltak az összefüggo, hálózatos megoldás helyett. (cit. Mérei, F. 1948)
Ezek a vizsgálatok finom megfigyelésekkel igazolták a fogyatékosan muködo értelem minoségi eltéréseit, jellegzetes sajátosságait.
Késobb Zigler megismételte Lewin kísérleteit, és a rigiditás-elmélet megállapításait új megvilágításba helyezte: Azt találta, hogy a feladatvégzésben mutatkozó rigiditás és tapadás nemcsak úgy értelmezheto, mint a fogyatékos értelem sui generis sajátossága, hanem ennek motivációs okai is lehetnek. Vizsgálataiban elkülönítette a családi és intézeti milioben nevelkedett vizsgálati személyek csoportját. Azt találta, hogy a szociális kapcsolatokban deprivációt átélt, intézetben élo értelmi fogyatékos gyermekeknél a vizsgálati helyzetben emelkedik az a motivációs faktor, hogy interakcióba lépjenek a felnottel, hogy elismerést, dicséretet szerezzenek maguk számára, és ezért kitartóak és engedelmesek. (Zigler, E. 1961)
Ziegler tehát nem Lewinnek az egész-rész viszony értelmi fogyatékosoknál észlelt felismerési nehézségére adott más magyarázatot, hanem csak a kitartóbb feladatvégzést, a monotóniaturést és az észlelt rigiditást értelmezte újszeruen.
A figura-háttér percepció, a téri orientáció, a szenzomotoros koordináció zavarát feltáró vizsgálatok
Az alaklélektani felismerések más területen is közvetlen hatással voltak az értelmi fogyatékosok pszichológiájára. Strauss Lehtinennel, Wernerrel és Kepharttal a 40-es és 50-es években, az USA-ban összehasonlító vizsgálatokat végzett enyhe értelmi fogyatékos agysérült és enyhe értelmi fogyatékos nem agysérült, valamint agysérült, de ép értelmu gyermekeken. A szerzok abból indultak ki, hogy a vizuális percepciós folyamatban az a képesség, hogy egy figurát vagy „alakot” ki tudjanak emelni a homogén háttérbol, a központi idegrendszer nem tanulással összefüggo teljesítménye. Ha az idegrendszer sérült, ennek a sérülésnek tükrözodni kell a vizuális percepcióban, elsosorban az alak-háttér megkülönböztetés zavarában. A rész-egész viszony vizuális felfogása az alak- és nagyságkonstancia kialakulása a vizuális percepció fejlodésében szintén érzékeny jelzoje az idegrendszer épségének vagy sérülésének. (Strauss, Werner 1943; Strauss, Lehtinen 1947; Strauss, Kephart 1955)
Lauretta Bender Straussék munkásságával párhuzamosan dolgozta ki híressé vált, és ma is széles körben használt grafomotoros tesztjét, a vizuomotoros koordináció vizsgálatára, melynek segítségével az agy feltételezett organikus sérülése pszichológiai eszközökkel tárható fel. (Bender, L.A. 1938; Bender, L.A. 1970) A mértani ábrák lemásolásából álló próbasor egyszerre vizsgálja a vizuális percepciót és a motoros kivitelezés szintjét és a ketto kapcsolatát. Az észlelési, mozgásos funkciók és a tér strukturálásának képessége az idegrendszer érésével párhuzamosan fejlodik. E teljesítmények igen érzékenyek az agy - akár minimális - sérülésére, diszfunkciójára. Zavarai felléphetnek akkor is, ha a globális értelmi szint nem sérült.
Az agysérült és nem agysérült értelmi fogyatékosok csoportjainak pszichodiagnosztikus megragadása és specifikus fejlesztési stratégiáinak kidolgozása is az alaklélektani iskolát követo kutatók nevéhez fuzodik. Az USA-ban a 40-es, 50-es években Strauss és munkatársai próbálkoztak azzal, hogy külön csoportokba, osztályokba válogassák ki az agysérült és nem agysérült értelmi fogyatékos gyermekeket és külön specifikus tanterveket, fejlesztési stratégiákat dolgozzanak ki számukra. Az agysérült csoportban a szenzomotoros tréningprogramoknak volt kiemelt szerepük, valamint a téri orientáció, a vizuális észlelés, a figura-háttér kiemelés és a szerialitás fejlesztését tekintették fo feladatnak.
A nem agysérült, hanem feltételezhetoen endogén, familiáris vagy ismeretlen eredetu értelmi fogyatékos csoportokban pedig a szociális tanulásnak, a nyelvi fejlesztésnek tulajdonítottak nagy fontosságot.
A kórokok szerint tagolt iskolarendszer vagy iskolai osztályok kialakításának gyakorlata nem sokáig tartotta magát. Az Egyesült Államokon kívül tulajdonképpen alig terjedt el és nem vált általánossá. Néhány országban létesültek ugyan speciális iskolák például Down-kóros, epilepsziás gyermekek számára is, de a gyógypedagógiai iskolarendszer a legtöbb országban az értelmi fogyatékos gyermekek súlyosság szerinti szelekciója alapján szervezodött és nem a kóreredet szerint. A gyermekek eltéro biológiai állapotához és az ebbol következo eltéro terápiás, fejlesztési igényekhez történo alkalmazkodás inkább az osztálymunkán kívüli kiegészíto terápiás, korrekciós egyéni és kiscsoportos foglalkozások során valósult meg.
A kóreredet szerinti iskolai osztályok szervezése ellen hatott az a szociálpszichológiai felismerés is, hogy a személyiségfejlodés szempontjából a heterogén csoportok elonyösebbek, mert többféle szociális minta követheto bennük. A fogyatékosok és nem fogyatékosok együttnevelésének, az integrációnak terjedésével is letunt a külön agysérült értelmi fogyatékos iskolák koncepciója. Rövid létük alatt azonban nagyon sok értékes ismeret halmozódott fel, melyet a diagnosztikában és egyéni fejlesztési tervek kidolgozásában az értelmi fogyatékosok pszichológiája jól tud hasznosítani.
Az agysérült vagy - elterjedt, de vitatott kifejezéssel - minimális cerebrális diszfunkciót /MCD/ mutató nem értelmi fogyatékos gyermekek speciális funkciózavarait feltáró vizsgálatok a pszichológia egy egészen új vonulatát jelentik. A mai kutatás a neuropszichológia irányába torkollik
Nem véletlen, hogy az agyi muködések lokalizációjának, az agyi funkcionális rendszerek muködésének és az agysérülések következményeinek kutatásában világhíruvé vált orosz kutató, Lurija az értelmi fogyatékosok pszichológiájának is kituno muveloje volt. (Lurija, A.R. 1960; 1975; 1987)
Az idegrendszeri muködészavar talaján létrejöhet specifikus tanulási zavar vagy értelmi fogyatékosság. E két állapot differenciáldiagnosztikája napjainkban nagy jelentoségu probléma. A globális értelmi színvonal és az ennek alapján elvárható tanulási teljesítmény közötti lényeges diszkrepancia adja az alapját azon specifikus tanulási képességzavarok (specific learning disability, Lernstörung), jelismerésének, amelyek nem a nevelési elhanyagoltság vagy muvelodési esélyegyenlotlenség miatt alakulnak ki. A tanulási zavarok és az agyi muködések közötti bonyolult összefüggések vizsgálata is túlmutat egy-egy pszichológiai iskolán, új tudományközi integrációk segíthetik a megoldást. Az idegrendszer érésére és muködésére ható és azt kíséro elektrofiziológiai, molekulárbiológiai folyamatok megismerése, a ráépülo kognitív zavarok részletekbe meno pszichológiai feltérképezése teszi lehetové a tanulási képességzavarok pontos tipologizálását, a segíto, fejleszto terápiás beavatkozások kialakítását. A kérdésrol szélesköru áttekintést ad Gaddes „Tanulási zavarok és az agyi muködések” címu terjedelmes könyvében. (Gaddes, W.H. 1991) A specifikus tanulási zavarok pszichológiai irodalma napjainkra kiterjedtebb és kidolgozottabb lett, mint magának az értelmi fogyatékosok pszichológiájának szakirodalma. (Silver, A.A., Hagin, R.A. 1990)
Alaklélektani és neuropszichológiai hatások az értelmi fogyatékosok pszichológiájára hazánkban
A külföldi pszichológiai hatások közül ez az a vonulat, amely viszonylag korán és hatékonyan beépült az értelmi fogyatékosok pszichológiájának hazai elméletébe és gyakorlatába. Illyés Sándor már 1963-ban közre adja az agysérült értelmi fogyatékos gyermekek nevelésének néhány külföldi tapasztalatát, majd az értelmi fogyatékosok észlelésvizsgálatának néhány elméleti kérdésének tárgyalásakor érvényesíti a fenti szempontokat. Ebben a koncepcióban dolgozta fel az értelmi fogyatékosok érzékelését a „Gyógypedagógiai pszichológia” is, ahol „Az értelmi fogyatékosok pszichológiája” címu fejezetben Illyés Sándor írta az érzékeléssel foglalkozó részt. (lllyés, S. 1963) (Illyés, S. 1963a) (Illyés, S. 1968; 1971; 1978; 1987)
Értelmi fogyatékosoknál a differenciálatlan érzékleti kép kialakulását a vizuális észlelés során a neurofiziológiai folyamatok alacsony szervezodési szintjével magyarázza, mely az idegrendszeri sérülés következménye. Az elemi szintézis zavarát a formaészlelésben és az analízis zavarát a figura-háttér megkülönböztetésben a klasszikus alaklélektani koncepció alapján tekinti át, összehasonlítja magyar vizsgálatokkal. Kitér Lewin és Kounin rigiditáselméletére is, és az orosz kutatók alapján az értelmi fogyatékosok érzékelési rigiditását a neurodinamikai alapfolyamatok mozgékonyságának csökkenésével magyarázza.
Az organikus háttértényezok pszichológiai eszközökkel történo felderítésére a hazai gyógypedagógiai pszichodiagnosztika az értelmi fogyatékos gyermekek vizsgálatámál is széles körben alkalmazza a Bender-tesztet. Az egyéni diagnosztikán kívül nagyobb értelmi fogyatékos mintán a „Budapest-vizsgálat” alkalmazta, összevetve a neurológiai vizsgálattal is. Beigazolódott, hogy a patológiás kóreredeti kategóriában (ami a „Budapest-vizsgálat” értelmezésében kimutatható genetikai és legnagyobb részt pre-, peri- és posztnatális idegrendszeri ártalmakat jelent az értelmi fogyatékosság hátterében) a Bender-tesztben mutatkozó teljesítményzavar pregnánsabban érvényesült a másik - nem organikus sérülés hátteru - értelmi fogyatékos csoporthoz képest.
A gyógypedagógiai intézmények gyakorlatában az alaklélektani és neuropszichológiai ismeretek egyéni fejlesztési tervekben, korrekciós, kiscsoportos foglalkozások tanmeneteiben, pszichomotoros tréningprogramok gyakorlataiban hasznosultak. A vizuális észlelést fejleszto Frostig-terápia is alaklélektani megalapozottságú. Hazai bevezetésének, adaptálásának, klinikai kipróbálásának munkáiban is a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet munkatársai vettek részt. (Dérczyné, S.V., Gerebenné, V.K. 1989) Értelmi fogyatékos gyermekek fejlesztésében is hatékonyan alkalmazták. (Sarkady, K., Zsoldos, M. 1991) (Gerebenné, V.K. 1994) (Huba, J. 1992) (Huba, J., Marton, K. 1992)
A magyar neuropszichológiai kutatások az agyi sérülések következményes teljesítményváltozásai közül elsosorban a felnottkori afáziák vizsgálatára irányultak. (Osmanné, Sági, J. 1976) (Osmanné, Sági J. 1991.) A gyermekkori fejlodéses diszfáziák, az úgynevezett részképességzavarok vagy disz-jelenségek (diszkalkulia, diszlexia, diszgráfia) neuropszichológiai módszerekkel történo vizsgálata új kutatási terület, bár a jelenségek leírása a magyar szakirodalomban Ranschburg Pálig nyúlik vissza. (Az Erdélyi Alissza által adaptált gyermek neuropszichológiai vizsgáló módszer ilyen jelentos próbálkozás, szélesköru alkalmazására azonban még nem került sor a hazai pszichodiagnosztikai gyakorlatban.) A kérdéssel hazánkban a logopédiai szakirodalom elsosorban terápiás szempontból foglalkozott, miután az ilyen problémákat mutató gyermekeket elsosorban az ambuláns logopédiai szolgálat látta el. Az agyi muködések és szervezettségi szintjük megismerése képezi az alapját az erre épülo, Ayres nevével közismertté vált szenzoros integrációs folyamatok diagnosztizálásának és terápiájának. A tanulási zavarokat, kognitív deficitet mutató gyermekeknél gyakran az agy legalacsonyabb szintje, az agytörzs muködése zavart, ezért a terápiában az agytörzsi funkcióknak szentelik a legnagyobb figyelmet. A taktilis, vesztibuláris ingerlés és az erre kiépülo adaptív motoros válaszok terápiás programba épülnek és segítik a szenzoros muködések integrációját, ezzel közvetve a tanulás hatékonyságát. (Szvatkó, A., Varga, I. 1995) A fejlesztés komplex programba építését hangsúlyozza Módné Hollós Mária (1996). Agysérült, értelmi fogyatékos gyermekek kezelésében is sok lehetoséget kínál e terápiás megközelítés.
A behaviorizmus és neobehaviorizmus hatása az értelmi fogyatékosok pszichológiájára
A behaviorizmus (viselkedéslélektan) a század elején - Watson munkássága nyomán - kialakuló pszichológiai irány, mely az amerikai pszichológia fokozatosan erosödo dominanciája révén egyre inkább az egész pszichológia legvoluminózusabb és legproduktívabb irányává vált, egészen a 60-as évekig. (Pléh, Cs. 1992. i.m. 145.) A késobbiekben a neobehaviorizmus pozíciói már nem voltak olyan dominánsak, és más pszichológiai irányzatokhoz - neuropszichológia, kognitív pszichológia - történo közeledéssel bizonyos határterületi integráció alakult ki.
Az irányzat szerint a pszichológia tárgya nem az, amit hagyományosan annak tartanak, s ami nevében adva van, vagyis a lelki élet, hanem a viselkedés. Módszerei közül kiiktatja az addig elterjedt vizsgálati módszert, az introspekciót, és abból indul ki, hogy a lélektannak nem a lelki jelenséggel, hanem az alkalmazkodással kell foglalkoznia. Az alkalmazkodás olyan reakciókban nyilvánul meg, melyeket meghatározott ingerek váltanak ki. Az ingerek (stimulus) és a rá adott válaszok (respons) törvényszeruségeinek kísérleti körülmények között történo vizsgálata alapozta meg a viselkedésváltozások tanulmányozását, melybol késobb a széles értelemben vett tanulás tudománya lett.
A behaviorizmus iránt különösen azok a kutatók érdeklodtek, akiknél vizsgálati személyeik számára elonyt jelentett az introspekció és a szubjektív verbális beszámolók kiiktatása. Így Miller úgy véli, hogy „... bizonyos hajlandóság a behaviorizmusra mindazoknál a pszichológusoknál fellép, akik nem a felnott, egészséges, civilizált ember pszichológiájával foglalkoztak, tehát fellép a gyermeklélektan muveloinél, a primitív népek kutatóinál, a szellemileg visszamaradottak gondozóinál, a gyógypedagógusoknál (kiemelés tolem, Lányiné), sot az elmebetegek lelki jelenségeinek tanulmányozóinál, a pszichiátereknél.”. (cit. Kardos, L. 1970. i.m. 7. oldal)
A behavioristákat bíráló pszichológusok foleg az elmélet mechanisztikus magyarázó elvét emelték ki, valamint azt, hogy a viselkedés irányíthatóságának vállalt feladata által kiszolgáltatottként kezeli az embert, manipulatív emberkép áll elméletük hátterében. (Pléh, 1992. i.m. 150. oldal)
Az értelmi fogyatékosok pszichológiájára kétségkívül igen nagy hatással volt a behaviorista megközelítés, különösen a súlyos fokban értelmileg sérültek pszichológiájában, elsosorban Amerikában. A viselkedéstanulás behavioristák által feltárt mindegyik formáját - az egyszeru kondícionálástól az operáns tanuláson keresztül, a komplexebb szociális tanulási folyamatokig - szélesköruen kutatták. Felhasználták nevelési eljárások kidolgozásában, szoktatási programokban (pl. súlyos értelmi fogyatékosok toilette-tréningjénél), sztereotíp viselkedésformákról történo „leszoktatásnál”; kívánt, szociálisan hasznos viselkedésformák megerosítésénél.
Hazánkban Bárczi munkásságával kapcsolatban merül fel a behaviorizmus és az értelmi fogyatékosok pszichológiájának és nevelésének kapcsolata. Bárczi az 50-es években a pavlovi feltételes reflexek és a klasszikus kondícionálás módszerét alkalmazta értelmi fogyatékosok nevelésében. E pavlovi megközelítésmód és a behaviorizmus kapcsolata közismert. A gyógypedagógiatörténet még nem tárta fel kelloen, hogy vajon Bárczi ismerte-e a behavioristák munkásságát, támaszkodott-e viselkedéslélektani elozményekre nevelési koncepciójának kialakításakor, vagy csak a pavlovi, magasabb idegmuködésre vonatkozó elméletet használta fel a gyógypedagógiai alkalmazás során. Ismerve az 50-es évek izolációját a tudományban - a külföldi, elsosorban nyugati irodalom hozzáférhetoségének akadályait -, feltételezheto, hogy nem.
A klasszikus kondícionálás felhasználása a nevelésben ellenérzéseket ébresztett mind a pszichoanalitikus orientáltságú, mind a humanisztikus és a fenomenológiai irányultságú pszichológusokban. Veszélyesnek látták a kondícionálásra épülo szoktatási gyakorlatot gyermekeknél, mert erosen emlékeztetett az állatoknál alkalmazott idomításra, dresszúrára. Bárczi munkásságát, a fogyatékos gyermekek felé irányuló törodését, figyelmét, meleg emberi magatartását ismerve állíthatjuk, hogy neki magának nem volt ilyen szándéka és nevelési gyakorlatának ilyen hatása. Bárczi sokoldalú munkásságáról a gyógypedagógiatörténeti tanulmányokon kívül képet ad az a nemzetközi tudományos konferencia, melyet születésének centenáriuma alkalmából 1990-ben rendeztek. A tanulmányok között a Bárczi munkásságát befolyásoló elméleti háttértényezok vizsgálata közül Buday Bárczi orvosi biológiai szemléletének gyökereivel foglalkozik, Lányiné pedig Bárczi munkásságában a fogyatékos emberek sorsáért érzett felelosséget elemzi. (Buday, J. 1993; Lányiné, E.Á. 1993)
Illyés Sándor szerkesztésében 1980-ban jelenik meg a „Tanulás és értelmi fogyatékosság” címu külföldi tanulmányokat tartalmazó fordításgyujtemény, mely szélesköru áttekintést ad a behaviorista tanuláselméletekrol, kísérleti vizsgálatokról az értelmi fogyatékosok pszichológiája területén. (Illyés, S. 1980)
A neobehaviorista irányzatok igyekeztek az elmélet egyoldalúságát túlhaladni, új pszichológiai irányzatok - pl. a kognitív pszichológia - kísérleti tapasztalataival, megközelítésmódjával ötvözni. Így alakultak ki bizonyos viselkedés-modifikációs terápiás és nevelési eljárások. Ezek alapkoncepciójában szerepelt ugyan az eredeti behaviorista megközelítésmód: struktúrák ingerhelyezetekre építették a megerosítéssel biztosított viselkedéstanulást. Azonban a megerosítésben már differenciáltan jelentek meg szociális megerositésformák, a motiválás humán eszközei.
Különösen az autista gyermekek bizarr, sztereotíp viselkedéseinek „átépítésében” bizonyult hasznosnak ez a megközelítésmód. A minden újtól, ismeretlentol pánikszeru félelmet és viharos magatartási bizarrériákat mutató gyermekek nevelésében a biztonságot adó, egyformán struktúrált napirend, az elérni kívánt szociális interaktív viselkedések rendszeres megerosítése (beleértve a kommunikatív beszédet is) fontos nevelési, terápiás elem. Az újabb kutatások szerint az autizmus nemcsak a szociális viselkedés, az interperszonális kapcsolatok,, a motiváció és az érzelmi élet zavara, amely miatt a külvilág személyei iránti érdeklodés, kapcsolatkészség súlyos akadályozottsága, sajátos „befeléfordulás”, izoláció lép fel, a tárgyi világ felé mutatkozó nagyobb érdeklodéssel. Az autizmus olyan pervazív (átható) fejlodési zavar, melyben a kognitív funkciók fejlodése is érintett. A külvilági ingerhatások mentális leképezodése, a testsémára épülo én-kép viszonya a kognitív információfeldolgozás egyéb területeihez - pl. a téri struktúrálás képességéhez - is jelentosen sérült, még akkor is, ha a gyermek globális értelmi színvonala jó. Autizmus a mentális funkcionálás minden szintjén elofordulhat. Az értelmi fogyatékosok pszichológiáját az autizmus kérdése tehát közelrol érinti: Meg kell állapítani azonban, hogy hazai viszonyaink között az autista gyermekek diagnosztizálása és az állapotukhoz igazodó terápia pszichológiai kérdései rendkívül elhanyagoltak voltak. Téves diagnózisokkal, nem megfelelo fejlesztési eljárásokkal, mindenfajta gyógypedagógiai ellátásból való kirekesztéssel nagyon gyakran lehetett találkozni. Az Autizmus Kutatócsoport a 80-as évektol kezdve összehangolt, tervszeru munkával igyekszik e helyzeten javítani.
Az autista gyermekek neobehaviorista elemeket és fejlodéspszichopatológíai szempontokat tartalmazó gyógypedagógiai nevelési rendszerébe a kognitív deficitek korrekciója, a külvilági hatások releváns mentális reprezentációjának az elosegítése is szerepet kap. (Balázs, A. 1991) (Frith, U. 1991)
Az autista gyermekekre irányuló fejlesztésorientált pszichológiai diagnosztikus munkában mind a személyiségjellemzok, mind a kognitív sajátosságok feltérképezése központi feladat. Így rajzolódik ki az autista gyermek sajátos fejlodési és viselkedési profilja, amely a terápia és a nevelés alapja. (Schopler, E., Lansing, M., Waters, L. 1987)
Az autizmus jelenségének értelmezése és a terápiás beavatkozások módjának megválasztása a tudományok fejlodésével igen élénk viták kereszttüzében állt. A csak egyoldalú megközelítés nem segítette az autizmussal élo emberek problémáinak megoldását. A kezdetben foleg pszichoanalitikus értelmezések az interperszonális zavarok képére koncentráltak, ezek terápiás befolyásolását tartották fontosnak. A behaviorista, neobehaviorista felfogás foleg a nem kívánt tünetek leépítésével, az elérendo viselkedések megerosítésével foglalkozott. A fejlodési pszichopatológia, a neuropszichológia és az elobbi irányzatoknak ezekkel történo integrációja biztosítja az egészen új szemléletmód kialakulását. (Miller, B. 1985) (Jantzen, W. 1985)
Piaget, Wallon és a svájci/francia genetikus fejlodéslélektani iskola hatása az értelmi fogyatékosok pszichológiájára
A svájci/francia fejlodéslélektani iskola szemlélete gyökeresen eltért a korabeli - a század elso évtizedeire jellemzo - amerikai pszichológiáétól. Az amerikai kutatókat a tömeges empirikus vizsgálati adatok számszeru kiértékelése vezette, statisztikai bizonyítékok alapján fogalmaztak meg a vizsgált jelenségekre vonatkozó általánosságokat, törvényszeruségeket. A fejlodéslélektan iskola és általában a francia nyelvu pszichológia - a gall szellem természetének megfeleloen - sokkal jobban figyelt az individuumra. Piaget és Wallon az egy gyermeken megfigyeltbol meg tudta látni az általánosan érvényeset. Egy-egy gyermek apró részletekre kiterjedo megfigyelése, a mentális operációkat elokészíto, cselekvésbe ágyazott muveleti szintek gondos elemzése, a klinikai kikérdezésnek a kikérdezo hipotézise által vezetett, de a gyermeki kreativitásnak utat engedo módszere mind hozzájárultak ahhoz, hogy a gyermeki fejlodés jellegzetességeit, az egyéni eltérések minoségi szerkezetét megismerjék.
Az értelmi muveletek szakaszos fejlodésének elmélete sokféle lehetoséget kínált az értelmi fogyatékosok pszichológiája számára. Egy gyermek mentális fejlettségének megítélésénél Piaget és Wallon nem azt tartotta fontosnak, hogy pszichometriai módszerekkel kimutassa az életkorhoz viszonyított eltérés kvantitatív mértékét. Kutató csoportjaikban végzett vizsgálatok során általában nem számítottak intelligenciakort vagy IQ-t.
Piaget az intelligenciában az egyén képessége és a környezet közötti alkalmazkodást és egyensúly kialakulást tartotta fontosnak. Egy-egy fejlodési stádiumból magasabbra kerülés ennek az egyensúlyi helyzetnek biztosítását szolgálta. A Piaget-iskola követoinek munkásságában egyértelmuen tettenérheto az a szemlélet, mely az elmaradott gyermekek esetében is a magasabb muveleti szintekhez felhasználható alapokat, tartalékokat keresi. Piaget azt tartotta, hogy a virtuálisan meglévo képességek mindig az adott környezeti kihívásokra aktualizálódnak, azok között fejlodnek. Debilis gyermekeken végzett vizsgálatai, melyeket tanítványai és munkatársai - foleg Bärbel Inhelder - fejlesztettek tovább, abban erosítették meg, hogy ezeknél a gyermekeknél meg kell találni ezeket a virtuálisan meglévo képességtöredékeket, amelyeket elohívni, fejleszteni, kiegyenlíteni lehet. (Inhelder, B. 1944)
Lényegesnek azt tekintették, hogy a fejlodés szerkezetének kvalitatív elemzésével feltárják, hogy az értelmi muveletek melyik szintjén tud a gyermek gondolkodni, feladatot megoldani, hogy a szenzomotoros, cselekvésbe ágyazott, kognitív muveleti szint is megzavart, rosszul fejlett-e, vagy csak a ráépülo konkrét és formális muveletek tartománya. Vizsgálatok irányultak arra, hogy milyen segítséggel tud errol a szintrol a gyermek továbblépni. Ez az a pont, ahol a Piaget-Wallon vita és ennek Vigotszkijra is utaló mondanivalója minden látszólagos ellentéte mellett közös gondolati magvat képvisel.(Lásd a vita lényegét: Mérei F. 1978) Vigotszkijnak széleskörben ismertté vált elmélete „a legközelebbi fejlodési zónáról” pont azt fejezi ugyanis ki, hogy két látszólag azonos teljesítményszinten lévo gyermek a továbbfejlodés lehetoségét illetoen mégis eltéro. Egyikük a nyújtott segítséget fel tudja használni ahhoz, hogy egy spontán módon még megoldani nem tudott feladatot sikeresen végrehajtson. A másik gyermek a nyújtott segítséggel sem tud elorébb lépni. Az elozo esetben a magasabb szintet képviselo feladatmegoldás már benne volt a gyermek „legközelebbi fejlodési zónájában”, és ezt a potenciálisan meglévo lehetoséget realizálta a nyújtott segítség, amely lehet egy analógiás feladatmegoldás demonstrálása, a megoldási stratégiára vonatkozó verbális utalás a felnott részérol és egyéb. Értelmi fogyatékos gyermekek fejlodésében - bár Vigotszkij szerint esetükben a legközelebbi fejlodési zóna szukebb terjedelmu - adva van azonban mégis a rejtetten meglévo képességek kibontakoztatásának lehetosége.
Wallon tanítványi körébol René Zazzo értelmi fogyatékos gyermekekre vonatkozó pszichológiai vizsgálatai jelentosek. Munkatársaival nagyszabású kutatómunkát folytatott több mint tíz éven keresztül a debilitás körében (a francia nyelvterületen a debilitás átfogó kifejezése az értelmi fogyatékosságnak, és nemcsak az enyhe szintre vonatkozik). Célkituzésük az volt, hogy a debilitás etiológiáját, diagnosztikáját és prognózisát a leheto legkörültekintobben és sokoldalúan vizsgálják, és így az értelmi fogyatékos gyermek pszichés fejlodésének természetét jobban megismerjék. Korán felismerték, hogy a debilitás esetében a prognózis elemei nagyon bizonytalanok, és ez a bizonytalanság a gyermek szempontjából tulajdonképpen elonyös. „A debilis gyermek életében fel kell tárnunk a prognózis minden elemét, hogy végeredményben ez a prognózis ne váljék valóra.” -írja Zazzo. (Zazzo, R. 1960. i.m. 364. oldal) Hosszmetszeti pszichológiai vizsgálataikban kimutatták a debilisek típusos pszichológiai profilját, amelyre a funkciók egyenlotlen fejlodése jellemzo. Ezt az egyenlotlen fejlodést nevezte Zazzo heterokróniának. Úgy találta, hogy a fejlodési folyamatban ez a jellegzetes profil annak ellenére, hogy az egész személyiség fejlodik, mégis meglehetosen változatlan marad. A perceptuomotoros funkcióknak az általános értelmességhez viszonyított jelentosebb elmaradása, valamint az elvont gondolkodás területén a kategorizáláshoz szükséges felosztási elv megtalálásának képessége szintén fejletlenebb az általános értelmességhez képest.
Az értelmi muveletek magasabb szintre emeléséhez nyújtott beavatkozó segítség a felnott részérol, ennek felhasználási képessége a gyermek részérol és a heterokrónia jelenségéhez adaptált vizsgálati eszköztár kialakításának igénye voltak azok a kiinduló gondolatok a svájci/francia fejlodéspszichológiában, amelyekbol egészen új szemléletu képességpszichológia bontakozott ki századunk második felében. Ez az elmélet az értelmi fogyatékos gyermekre és képességeinek megismerésére vonatkozó nézetek jelentos megváltozását tükrözi.

Stiahnuté z www.antiskola.sk

Véleménycsere

Légy az első, aki hozzászól!

Hasonló dokumentumok

Megnevezés Dátum A4 Szavak Értékelés
 
hu Tanító államvizsga… 20. 5. 2013 4254 -- --